Ha visszamehetnék…

… a múltba, és lehetnék saját tanárom, az első lecke, amit az írásról megtanítanék kicsi magamnak, ez lenne: szabad rosszat írni. Sőt!

Read Full Post »

Ellentéteim: kísérletek egy leány lelkével

Hogy egy írónak mi számít nyersanyagnak, azt mindig az adott regénye határozza meg. Örvény: Holdfényből rongyvirág című történetem főszereplője egy győri tinédzserlány, neve nemes egyszerűséggel Kiscsillag. Magasra raktam vele a lecet, és rengeteg munkámba kerül, hogy fel tudjak nőni hozzá.

Könnyű felkészülni egy transzhumanista science-fiction építészétére, vagy felépíteni egy tudóst logikus elméletekből, de mennyire nehéz hagyni, hogy az érzelem apró kis csírái kivirágozzanak bennem: észre venni a mellkasomban felröppenő szikrákat, tudatosítani, amikor a szorongástól megdermed a bőröm, és elfogadni, hogy ilyenkor egy magabiztosságtól meleg és kemény érintés elűzheti a bajt.

Ahhoz, hogy meg tudjam írni Kiscsillagot, újra fel kell vennem a kapcsolatot a bőrömmel, a hajammal, a számmal, meg kell tanulnom beszélni illatok, fűszerek és szövetek nyelveit. Le kell fognom magamban a vad elméletalkotót, és vakon bízva kell követnem a számomra oly apró kis spontán érzelmeket, amik egy akadémikus elmének csak göröngyök az úton, amikben folyton megbotlik. Hagynom kell őket élni a saját kis életüket, növekedni, hogy megerősödjenek és önállóvá váljanak.

Alázat, ez a szó jár a nyelvemen. Igen, egy pszichológushallgató író férfinak alázatra van szüksége, hogy beismerje, hogy egy vágott nyelvű tinédzserlány mennyivel előtte tart az érzelmekben. És közben vissza kell fognom magamban a racionális férfit, hogy engedje őt kísérletezni és hibázni, mert hát, korából fakadva: ez a dolga.

A tanulságai kemények, és gyönyörű gondolat, hogy a regény befejeztével is velem maradnak.

Ha te író vagy: ki volt neked a legnehezebb karakter, akit valaha írtál? Miért?

Ha olvasó: milyen karakter tetszett neked a legjobban? Hasonlít rád? Vagy ellentéted?

Read Full Post »

Szépség a fájdalomban

Anne Rice videóját nézem, amiben kezdő íróknak ad tanácsokat. Egy barátjára hivatkozva azt mondja:

“Egy író barátom, Floyd (…) azt mondta egyszer, hogy amikor írsz, menj oda, ahol a fájdalom van. Úgy gondolom, Floyd arra utalt, hogy írj arról, ami neked fájt, menj vissza az emlékeidbe, amik konfliktust és szenvedést szülnek benned, amitől elveszted a lélegzeted, és írj róla, fedezd fel, a szobád biztonságában! Írj róla!

Én hozzáadnék valamit Floyd barátomhoz. Menj oda, ahol öröm van! Írd meg azt a történetet, ami neked izgalmas. Ha unalmasnak találod a könyvet, ne dobd ki, gondold át, hogy mit kell tenned, ‘izgalmas legyen nekem’, (…) és ha ezt teszed hamarosan úgy kelsz fel reggelente, hogy azon gondolkozol, hogy úristen, meg kell tudnom, hogy mi fog történni!”

Floyd a fájdalomról, Rice az örömről beszélt nekünk, bár talán amiben ő igazán jó, az a szépség. Palahniuk az undor mellett érvelt volna, ami megbotránkoztat és meglep, miközben olvasol. Stephen King a félelem mellett – de talán jobb példa Lovecraft, aki vastagbél rákban haldokolva írta művei egy részét; neki aztán intim viszonya volt a fájdalommal és a halállal! Ezek az írók ismerik a saját érzelmeiket, de legfőképp egyet-egyet közülük, ami számukra munkaeszköz, mint a toll.

Azon gondolkozom, én miből építkezem?

Ha te író vagy, miből építkezel?

Read Full Post »

Ez a blog

Ez a blog nem a valóságról szól.

Az itt megjelenített karakterek mind fiktívek.

Nem felelnek meg a valóságnak.

Nem képviselik a szakmájukat.

Nem azonosíthatók létező személyekkel.

Bármilyen hasonlóság élő emberrel a véletlen műve, vagy olvasói illúzió.

Bármilyen megfelelés létező sztereotípiának tudatos írói fogás, vagy az én bénázásom eredménye. Ez a blog még mindig nem a valóságról szól.

Vigyázz vele!

Ez a blog a szórakozásomé. És talán a tieteké.

Ennyi.

Read Full Post »