Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘novella’ Category

Péter belépett a terembe. Félhomály fogadta. A nyitott ablakok előtt függönyök lebegtek. Friss szellő simított végig az antik bútorokon. Őszi falevelek illatát hozta, és drága whiskyét, ami az asztalon álló poharakban állt.

Péter nem így képzelte el a házi őrizetet. Ferenc az asztal túloldalán ült. Legkevésbé sem tűnt meglepettnek – sőt, épp egy második pohárba töltött a szeszből –, inkább meggyötörtnek és fáradtnak. Koravén arcát táskás szemei uralták, és őszülő, fekete haja. Szemhéja rángatózott. Hátratolta a székét, és rogyadozva állt fel, mintha csak vendéget fogadna.

– Ülj le! – legyintett színpadiasan egy másik, az övével teljesen azonos karosszék felé. Faragott antik bútor, ami vörösen csillogott a lakkréteg alatt.

Péter zavarában közelebb sétált. Nem számított erre. Ezerszer elképzelte ezt a jelenetet, és mindig azzal kezdődött, hogy fegyvert fog a szarházira, és bemutatkozik. Elmondja, hogy a férfi mit követett el ellene. Mit vett el tőle. Csak hogy megértse ő is, hogy miért kell szenvednie a halála előtt. Ferenc azonban inkább tűnt várakozónak, semmint döbbentnek.

– Számított rám? – kérdezte Péter értetlenül.

– Számítottam valakire – vonta meg a vállát. – Nem gondolkodtam konkrét személyekben. Ha huszonhét embert öltél meg, valakinek a valakije el fog jönni hozzád. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd az az ember, de sosem gondoltam, hogy ilyen türelmes alak jön majd el.

Péter önkéntelenül a zsebébe nyúlt és megszorította a kését.

– Türelmes? – sziszegte.

– Szeretnél beszélni – vonta meg a vállát Ferenc. – És én szeretném hallani. (tovább…)

Read Full Post »

Göth

Válj gyilkossá, és nem csak egy életet pecsételsz meg. Vagy talán kezdjük később? Rendben, ugorjunk az érdekes részhez! Ez a másik történet miseborral és kárhozattal kezdődik. Tudni illik, az idősebb Thorncrown nem egy megtestesült szent, nem sokat adott a parancsolatokra, vagy úgy őszintén a világ bármely szabályára. Mondjak még róla érdekességet? Nos, az öreg nem bírta az alkoholt, főként pedig az olcsó lőrét. Éhgyomorra néhány korty is a fejébe szállt. Még valamit tudnod kell: az öreg, ha becsípett, káromkodott.

Pedig a böjtvégi mise nem az a hely, ahol az égieket büntetlenül átkozhatta.

Másnap reggel a lord nem jött le reggelihez. A család aggódott, így bekopogtunk. Nem érkezett válasz… Ezért rátörtük az ajtót. És ott lógott ő: gyűrött arcú madárijesztőként himbálózott szobájának gerendáján. Bajsza borzas, szemei kifordultak, és duzzadt nyelve egész állcsúcsáig lógott. Ujjai furcsa görcsbe merevedtek. És csak hintázott a huzatban: jobbra… balra… jobbra… balra… Oh, hogy nyikorgott a keményfa a feje fölött!

A lábáról piros cseppek hullottak a padlóra, és csodálatos módon, ahogy éjszaka himbálózott, alatta betűkbe rendeződtek:

– De a ki a Szent Lélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó – olvastam, s a gúny mosolyába hajlott a szám. Márk evangéliuma, 3:29.

A szolgálók sápadtan rohantak el. Babonás népség. Csak mert igét ír egy halott lábáról lefolyó vér!

(tovább…)

Read Full Post »

Galambos Zsófinak, amiért rám találtál, amiért élsz, és azért, aki vagy.

Leon

A nevem Leon. Elveszett gyöngyszem egy amatőr színjátszó körben. Egyszer én leszek a legjobb drámaíró a világon.

Az új életem egy égszínkék inggel kezdődött el. Lenvászonból készült, és a saját kezemmel batikoltam. Be sem gomboltam, hagytam, hadd lobogjon szárnyként a hátam mögött. Élveztem a nyári szellő és a lánytekintetek puha simogatását hasam kockáin. Annyira jól éreztem magam, hogy még a cigányasszony mellett is megálltam, hogy olcsón kínált jóslataiból vásároljak. Tudtam, hogy csak hetet-havat összehord azért a kétszáz forintért, de nem bántam a szép jövő ígéretét.

Ez a látóasszony azonban igencsak rövidlátó lehetett, mert csak a következő öt percre szólt a tanácsa.

– Mikor kilépsz a térre, egy fiú kérni fog tőled valamit. Add meg neki, és az álmaid karnyújtásnyira lesznek csupán!

Először azt hittem, a fia a téren kéreget. Szkeptikus fintorral dobtam le magamról az aluljáró árnyékát. A szikrázó téren ráérősen ténferegtek a tinédzserek: párok rúgtak utat maguknak a galambok seregén át, deszkások nyúzták az alacsony korlátokat, izzadt srácok szűrték a levet a fák alatt. Valahol egy kéregető a bal oldalára fordult, hogy elbújjon a ritka szellők egyikétől.

És akkor, hirtelen, ahogy az álom szakad az ébrenlétre, ott állt Ő. Alacsony fiú, vékony vállakkal, fekete haját kócosra fésülte. A nyarat messze űzte arcától a hideg nihil, jobb szemének fagyos kékségével fürkészett – a balt míves szemfedő takarta, melyre bársonyrózsát varrtak a gondos kezek. Emlékszem a mai napig: szakadt pólót és egy rövidnadrágot viselt, sápadtan fehér bőrét émelyítő rózsaillat ülte meg. Rózsáé, és olyan virágoké, amikről talán könyvekben sem olvastam.

­­­– Az inged – szólított meg ékes tenorján. – Nekem adod? – Zsebébe nyúlt, és egy doboz kék sophie-t húzott elő. – Adok érte egy doboz cigit. Az egyik füves.

Nem tudtam miért, de abban a pillanatban már tudtam, hogy újjászületek. És azt hiszem, arra is rájöttem, hogy soha nem is éltem igazán. Lehúztam vállaimról az inget, és a kezébe nyomtam, és zsebembe csúsztattam a dobozt.

– Leon vagyok – mondtam, amíg a fiú magára öltötte új ruháját. Számára kabátnak is beillett volna méretében.

– Tudom. Láttalak a Deákon, mikor a Shakespeare-t toltátok. Pocsékul játszotok. Rose Noir – nyújtott kezet. – Hajléktalan tündér. Szükséged van rám.

(tovább…)

Read Full Post »

Szépecske dala

Galambos Zsófinak, mert szeretek mosolyt látni az arcán.

Volt egyszer egy hely, amit úgy hívtak, Köderdő, mert a hideg folyó fölött naphosszat fehér pára lebegett. Azt mondják, a ködnek ott lelke van, és a ködszellemek emlékeznek mindenre, ami valaha is megtörtént a fák között. Emlékeznek Gyermektelen Bozonc manókirályra, a nagy tűzre, szegény Kósza Tomra, az önfeláldozó Ximre, és arra, mit tettek a manók az elrabolt herceggel… De ez a mese hosszú-hosszú évekkel később kezdődik.

Undok Xim herceg három dolgot tanított Ezerszépnek. Az első az, hogy soha ne dugjon semmit a Légyevő szirmai közé. A második az, hogy soha ne repüljön túl a nagy tölgyfán. De, midőn Szépecske átrepült a tölgyfa ágai alatt, sehogy sem jutott eszébe a harmadik.

Sokan sok mindent mondhattak volna Ezerszépről. A Kicsik küllemével kezdenék, mert legjobban azt szeretik: a tündérlány látott már néhány telet, s mert bája már virágzott, a Kicsik szirmokból varrtak neki szoknyácskát. Bükk anyó tudásvágyáról szónokolna: levélzöld szemei rácsodálkoztak minden szépen ívelt fűzfaágra, avarban megbúvó bimbóra, tollakkal ékes fészekre. A széncinegék fürge pilleszárnyairól mesélnének, mert sokszor táncoltak együtt a folyó fölött holdvilágos éjszakákon.

Mikor Undok Ximre rátört a kedvesség, akkor bölcsességéért méltatta a lányt, és Szépecske erre volt a legbüszkébb. Csapásnyit sem repült volna tovább, amíg rá nem jött a harmadik tiltásra! Így hát célba vett egy jókora laskagombát – mi tudvalevőleg a fakérgen nő – és lábait felhúzva a tetejére huppant. Apró ujját szájának ütögetve törte a fejét.

A herceg újabb fejmosást adna neki, ha megint elfelejti a harmadikat! Ahányszor találkoznak, az a gonosz dög nem átallja számon kérni tőle a szabályait! Szépecske elképzelni sem tudta, mire jó ez a mánia. Például ott van a tölgyfa! A legfinomabb szamóca a domboldalt nő, ami messze túl van a fán! És hol máshol találna még egy akkora vadrózsa bokrot? Mindenki csodájára járt azoknak a csipkebogyóknak, amiket onnan szedett! És senki sem kérdezte honnan voltak.

Na, de ez a gondolatmenet semmivel sem vitte közelebb a megoldáshoz. Így hát Szépecske végül is azt tette, amihez a legjobban értett. Talpaira szökkent, száját jókorára nyitva teleszívta tüdejét, és énekelni kezdett. Trilláival megsimogatta a valóság páraköntösét, magához édesgette a Ködlelkeket, akik mindent tudnak, mi az erdőben valaha is megesett. A gyöngyházfényű pamacsok boldog táncot jártak körülötte, és ő kedvenc dalukat énekelte nekik.

– Ó, kedves Ködlelkek! – szólította meg őket, mikor befejezte, és mert nem értette az öreg nyelvet, min a lelkek válaszolnak, így fogalmazott: – Kérlek, mutassátok meg nekem a választ Xim herceg végső kérdésére!

Az erdő vén szellemei örömtől zsongtak, hogy segíthetnek a lánynak. Sürgetve szálltak fel alá, hogy kövesse őket, így is tett hát. Sebesen repültek át a régi ösvény fölött, túl a fűzeken, át a holtágon. Ezerszép soha nem járt ilyen messzire, de egy pillanatra sem félt: tudta, hogy a legjobb kalauzok kísérik útján. Kisvártatva ritkás bozótoshoz értek, minek tövében vastagon állt már a kora őszi avar. A szellemek ott szálltak alá, és egy száraz tökhéj darab fölött enyésztek el.

Ezerszép nem tudta mire vélni a dolgot, így leszállt a héj tetejére, és elgondolkodva mustrálni kezdte. Nagy is lett az ijedtsége, mikor a tök egyszeriben mozogni kezdett! Szépecskének szárnyra kapni sem maradt ideje, ijedt nyögéssel zuhant a puha levélágyra. Mikor bevert fejét dörzsölgetve felnézett, ugyancsak megdöbbent!

Mert hogy a tök az valójában tökfödő volt, és alatta borzasztó teremtmény állt. Egész arcát széles szája uralta, melyben a tündér egészében elfért volna, fölötte tömpe orr és apró, vizslató gesztenyeszemek. Ruhaképp e borzasztó lény mókusprémet terített magára, mely alól csak hosszú, girbe-gurba, karmos ujjai lógtak elő. Magassága még így görnyedten is majd kétszerese lehetett a lányénak!

Szépecske, ahogy tudatára ébredt a rémségnek, ijedtében felsikoltott. A borzalom arcát ugyancsak félelem járta át, a tündérre vetette magát, és hideg kezével befogta annak száját. Ezerszép hiába próbálta megharapni, a lény bőre olyan durva volt, akár a fakéreg!

­­­­– Óh, ne sikolts! – kérte a lény búgó baritonon. – Hajlamos vagyok eltörni a sikoltó dolgokat!

A tündér szeme egyszeriben tágra nyílt rémületében, de ekkor a szörny elengedte és óvakodva egy lépést hátrált. Furcsállkodva nézte ujját ott, ahol előbb az apró fogak belémartak, majd apró szemei elméláztak Ezerszép szárnyain.

– Hát ez vajon micsoda dolog itten, hogy repül és sikolt? – búgta és széles szájával csücsörített.

A másik azonban már a legkevésbé sem kételkedett a lény mivoltában.

– Óriás! – mutatott rá Szépecske.

Az „óriás” orrcimpája tűnődve rándult kettőt, majd válaszolt.

– Manó.

– Manó? – hüledezett a tündér.

– Átokmanó – pontosított amaz.

– Átokmanó?! – nőtt egyre nagyobbra a döbbenet.

– Afféle.

– Az miféle?

Válasz helyett azonban a lény talpra segítette a még mindig reszkető Szépecskét, díszesre kapart gallyat túrt elő az avar mélyéről, és indulni készült.

– Mi a neved? – kérdezte Szépecske, most, hogy megnőtt a kíváncsisága. Szárnyait rezegtetve verte le magáról a faleveleket, majd felröppent, hogy alaposan körbejárja a fura teremtményt.

– Álnok – válaszolta a másik toporogva. – Nem szabad ilyen… furcsa dolgokkal beszélnem. Megtiltották!

Áh, igen! Ez volt a harmadik tiltás: sose beszélj manókkal! Most, hogy emlékezett rá, már nyugodtan figyelhetett az újdonságra. Végtére is, ha Xim most megtalálja és rákérdez, tudni fogja a három szabályt!

– Örvendek Álnok, én Ezerszép vagyok! – mondta és újabb kört írt le körülötte. Innen fentről nem is tűnt olyan nagynak. Nem olyan nagy, mint mondjuk egy róka. De nem is kicsi, azt is meg kell hagyni! Az apró tökfödő alól hosszú, hegyes fülek kandikáltak elő, mik néha-néha idegesen megmerevedtek a szárnycsapások furcsa zajára. – Mi az az átokmanó?

– Valami, ami öreg és tilos – bólogatott fontoskodva Álnok, és sarkon fordulva útnak indult. Szépecske azonban nem illemtudásáról volt híres, hanem fürgeségéről és kíváncsiságáról: rögvest elé vágott a másiknak, csak még egy kérdés erejére.

– Miért tilos?

– Mert bánthat téged – mondta Álnok, és megint megfordult.

Ezerszép nem hiába volt táncpartnere a széncinegéknek, még lépni sem hagyott időt az átokmanónak, máris előtte termett!

– De te nem is bántasz engem!

– Éppenséggel megtehetném.

– Akkor miért nem teszed?

– Csak! – újabb hiábavaló forduló következett, de a lány egymaga bekerítette szegény teremtményt.

– Nagyon öreg vagy?

– Nagyon.

– Itt voltál már a nagy tűz előtt is?

– Bizony, itt.

Szépecske tágra nyitott szájjal bámult. Hisz az unalmas Véneken kívül Undok Xim volt az egyetlen tündér, aki emlékszik a nagy tűzre. Ezerszépnek már édesanyja arca is csak álmaiban jut eszébe.

– Beszéled az öreg nyelvet?

– Beszélek minden nyelvet, amit az erdőben ajkára vesz manó, vagy állat! – húzta ki magát büszkén Álnok.

– Akkor te együtt énekelhetsz a lelkekkel! – kiáltott izgatottan a tündér.

– Nem tudok énekelni.

– Nem tudsz? Ez butaság, kedves Álnok! Énekelni márpedig mindenki tud!

– Senki vagyok, csak egy tükörkép! – szontyolodott el a manó, és a döbbent tündért megkerülve útnak indult.

– Várj! – előzte meg ismét Ezerszép. – Akarod, hogy megtanítsalak?

– Én…

– Én éneklek a legszebben a faluban! Szeretnéd hallani? – Ezzel a tündér válaszra sem várva jó mélyet lélegzett, és dalolni kezdte a hercegek énekét.

Hangja lágy volt, akár a pacsirtáé, és puha, mint a legmelegebb tollfészek. A szellőkön lovagolva bukfencet vetettek a dallamok, és ágról-ágra szökkentek a barátságos ütemek. Álnok magasra csapott füllel itta a szépséget, amihez foghatót még sosem ért. Szemében árva könnycsepp gyülemlett, mikor…

Egy másik, egy élesebb bariton csattant a dal hátán.

– Szépecske! – Undok Xim közelgett a falu felől. – Szépecske, végre, már azt hittem…

A herceg arcára döbbent félelmet fagyasztott a látvány, amint felbukkant a bozót fölött. Éji kék pilleszárnyain dühös szemnek tűntek a foltok, pocokbőr zekéje alól fullánkhegyű nyilak tollai lógtak elő. Xim felajzott íjjal vetette magát Álnok és Ezerszép közé, és az átokmanó rettegve húzta arca elé a tökhéjat.

– Kotródj innen, beste! – figyelmeztette a herceg, ám a manónak nem kellett kétszer mondani. Botladozva, esetlenül perdült meg, és a holtág felé futott.

– Álnok! – sikkantott Szépecske, de Xim felemelt kézzel fékezte meg. A lány dühösen nézett rá, de a herceget nem érdekelte. Nyilat illesztett húrjára, úgy nézte, ahogy a mókusprém elveszik a sűrűben.

– Mit csinálsz?! Ne bántsd őt! – ugrott elé Ezerszép.

A herceg, a legszebb tündérek közül, komoran nézett vissza rá. Barna tincsei szakadtan hullottak arcába, ajkait vékonnyá préselte az aggodalom.

– Mondd el nekem a három tiltást! – suttogta feddőn.

– Ne dugj semmit a Légyevő szirmai közé! – kiáltotta dühösen Ezerszép. Tudta, hogy ez lesz belőle! – Ne menj túl a nagy tölgyfán, és ne beszélj manókkal!

– Olyan nehéz ezt megjegyezni? – Xim hangja egyszerre tűnt dühösnek és szomorúnak. – Apád rám bízott téged, az utolsó kívánsága…

– Az utolsó kívánsága biztos nem az volt, hogy bántsd szegény Álnokot! – vágta hozzá a lány, és sírva sietett el a falu felé.

Xim herceg nagyot sóhajtott, amint a távozó alak után nézett. Tudta, hiábavaló lenne utána mennie. Sosem érné utol a fürge lányt, és még ha sikerülne is, mit mondhatna neki? Szépecske sosem hallgatott rá. Bárhogy próbálta is védeni, Szépecske rendre megszegte minden tiltását, újabb és újabb veszélynek téve ki magát! Xim nem lehetett mindig mellette…

A nagy tűz után a Vének rábízták a falu védelmét. A tudás azonban a lángok martaléka lett… Xim nem tudott sem Ültetni, sem Gyógyítani, néha még ételt sem tudott adni már az árváknak. Ráadásul a bagoly és a róka is egyre gyakrabban portyázott éjszaka a falu körül. A herceg szomorúan gondolt számtalan feladatára, és mint annyiszor, most is a megoldáson tűnődött. Bár csak atyja legalább az öregek nyelvére megtanította volna, akkor az erdő szellemei megsegítenék! De így csak saját tudására számíthatott…

Xim herceg egy ideig még figyelt, vajon visszajön-e a manó, aztán szárnyra kapva leírt pár kört a bozótos fölött, és hazaindult. Szívében még alig oldott ki az ijedt görcs… Valahol mélyen szomorkodott, hogy a lány nem érti meg őt. Valójában Xim herceg volt az első, aki Szépecskének hívta, és ő volt a kedvence minden megmaradt tündér közül. A Vének úgy tartják, Szépecske, mikor felnő, a leggyönyörűbb tündér lesz, akit valaha láttak – sokan jósolgatják Xim és Ezerszép házasságát, mert akkor végre királlyá koronázhatják a herceget.

De Xim egyetlen álma az volt, hogy épségben megtartsa a falut és annak minden lakóját. A tisztás fölött elrepülve visszaemlékezett mindarra a szörnyűségre, amit gyerekként élt át. Keze ösztönösen is megszorult az íj fölött. Megesküdött, hogy soha többé nem késik el, hogy nem lesz még egy Kósza Tom. Egyenesen a faluba repült, hol a fák ágairól tündérházak lógtak. Gallyakból ácsolták őket, pókfonállal húzták szorosabbra, tollak és szőrpamacsok melengették, az esőtől pedig méhviasz védte. Köröttük gyerekek játszottak száraz bogyókkal.

Xim házról házra röppent, benézett az ablakokon, Szépecskéért kérdezősködött, de egyetlen gyermek sem tudta, merre ment. Ekkor Xim egészen magasra repült, ahol rajokban csillogó kis ezüstlelkek repkedtek: a Kicsik. Őket is megkérdezte, és a Kicsik csengettyű hangjukon ezt dalolták:

­– Szépecske sír, Szépecske rí.

– De hová bújt? – faggatta őket Xim.

– Nem tudjuk, nem láttuk.

– Nem jött be a faluba? – A herceg tűnődve csapkodott szárnyaival. – Talán Bükk anyó tudja…!

És valóban úgy volt, ahogy Xim sejtette: a lány vissza sem tért a faluba, egyenesen a legöregebb bükkhöz sietett. A fa már olyan vén volt, annyi tündérgyerek játszott körülötte, és annyi mókus lakott odvaiban, hogy az évek során hangot adtak neki a ködlelkek, hogy beszélhessen hozzájuk és vigyázzon rájuk. Göcsörtös ágán ült le sírni a kis Ezerszép, míg Xim a faluban kutatta őt.

– Miért ilyen undok a herceg? – zokogta Bükk anyónak, mikor végre elmesélte a történteket.

– Xim herceg csak vigyázni szeretne rád – súgta neki a vénség. – Te már nem emlékezhetsz rá, mert nagyon kicsi voltál… de a herceget egyszer elrabolták a manók.

– Tényleg?

– Úgy bizony! A Vének napokig keresték őt, mire ráleltek. Azt mondják, a manók királya, Gyermektelen Bozonc szörnyű átokkal sújtotta, mely a mai napig gyötri.

– Átokkal? Miféle átokkal?

– Nem lehet tudni, mert a Vének senkinek sem árulják el. Azt mondják, a manók királya elvett egy darabot Xim lelkéből, mert irigyelte, hogy a tündérkirálynak van gyermeke. Azt is mondják, hogy az átok miatt nem szabad tükröt hozni a faluba.

– De Álnok nem bántott engem – tiltakozott Szépecske. – Álnok csak a dalomat hallgatta, és tetszett neki! Álnok jó manó!

– Biztosan az, kicsikém, biztosan az – helyeselt Bükk anyó. – De ne feledd kérlek, hogy a szíve mélyén Xim herceg is egy jó tündér, aki csak jót akar neked!

– Undok Xim csak a sebeit nyalogatja! – pattant fel Szépecske. – Nincsenek már veszélyes manók, és ezt bebizonyítom neki!

Ezzel nekifutásból szárnyra kélt, és a tölgyfa felé indult – épp csak néhány perccel azelőtt, hogy Xim Bükk anyó felé vette útját a faluból.

Szépecske túlrepült a nagy tölgyön, keresztül a fűzeken, oda, ahol egy nagy tisztás nyílik közvetlenül a holtág mellett. Úgy gondolta, Álnok talán még mindig a közelben lehetett. Mivel a manónak nem voltak szárnyai, jobbnak látta leszállni… Körbefordult, alaposan szemügyre vett minden bokrot. Már tudta, hogy hívja elő az átokmanót rejtekéből.

Énekelni fog neki. Aki egyszer már hallotta Szépecske dalát, mindent megtesz, hogy újra hallgathassa!

– Nincs is semmi veszélyes itt! – dobbantott dühében, és énekelni kezdett. Tisztábban, erősebben, hangosabban mint bármikor…

Szegény, szegény Szépecske, aki túl fiatal volt. Ha csak egy téllel többet látott volna, emlékezett volna Kósza Tomra, aki talán ugyanazon a pontján állt a tisztásnak. És utolsó szavai is éppen így hangzottak…

Az éneklő tündér csak egy pillanattal előbb hallotta meg a csörtetést. Ha nem ő menne a legfürgébb, talán félre ugrani sem maradt volna ideje… Így épp látta lezúdulni az óriási izomtömeget ott, ahol az előbb állt.

Félszemű, az öreg hiúz, azóta is sokszor vadászott a tisztáson. Kósza Tom volt az első tündér, akit meg akart enni… Azóta szőre megfakult már, szakálla ritkás, és tépetten áll füle hegyén a bolyt. Sovány testén kiálltak a bordák, de karmai élesek, mint fénykorában. Macskahangon vonítva vetette magát Szépecske után, kinek újra csak szökkenni maradt ideje, aztán már arra sem: mire szárnyra kaphatott volna, két hatalmas mancs szorította le szárnyait. Fogait kivillantva hajolt a sikító kislány felé…

Aztán maga is fájdalmasan felnyervogott. Teste görcsbe rándult, amint hátába darázsfullánkos nyílvessző csapódott. Emlékeiben felderengett a mitugrász kis szörnyeteg, aki prédájától és fél szemétől fosztotta meg. Újraéledt dühvel perdült meg, és épp láthatta Xim herceget, amint a következő nyilat is útjára indítja.

– Bújj el! – kiáltotta a tündér Szépecskének, és közelebb röppent a fájdalomtól őrült hiúzhoz. Tudta, hogy a darazsak mérge égető kínnal önti el az állatot, de többet nem tehetett: az apró vesszők komolyabb kárt nem okozhattak egy ekkora szörnyben. Merészen közel zúgott el Félszemű arcához, épp csak elkerülve a fürge karomcsapást.

A Félszemű fürgén és ügyesen ugrott utána. Szépecske sérült szárnyait magára csavarva iszkolt a legközelebbi fa gyökere alá. Mikor visszanézett, a hiúz hátából már féltucat vessző meredt elő… De Xim sem úszta meg: túl közel ment a mancsokhoz. Bőrzekéje alól ömlött a vér, gyengén és lassan csapkodott szárnyaival. Szédülten feszítette meg a húrt… de már nem maradt ideje újra lőni. A Félszemű felugrott, fogai közé szorította a herceget, és haszontalan rongycsomóként vágta az avarba. Szépecske sikoltozni kezdett a gyökér alatt, de senki sem figyelt rá. Xim – talán csoda?! – talpra szökkent, és a folyó felé iszkolt, ám a hiúz egyetlen ugrással utolérte. A hátára sújtott, és a herceg lapos ívben repült előre. A vízmenti sárban landolt, íja kihullott kezéből.

Szépecske sikoltott, ahogy a torkán kifért… nem bírt mást tenni, csak nézni a herceg vergődését a kegyetlen szörnyeteg karmai között, és sikoltozni, hátha…

– Csitt! Ilyen csuda dolgot nem láttam még, ami ennyit képes sikoltani! – sétált el mellette Álnok. A hiúz felkapta a fejét az új baritonra, egyetlen szemét az átokmanóra vetette.

– Álnok! – kiáltott örömében Szépecske. – Xim herceg…

– Csitt, balga! Maradj a gyökerek között!

Álnok felemelte girbegurba ujjait. Sarlós karmai fenyegetően meredtek a hiúz felé… de a Félszemű nem riadt meg. Nyervogva vetette magát az új ellenfél felé.

Álnok görbe háttal várta. Lábai reszketősek, háta rossz, hogy térhet ki a szörnyeteg elől? Szépecske szívén balsejtelem uralkodott el… sikoltani támadt kedve újra, de kezét a szájára tapasztotta.

Álnok bátran megvetette lábát, egyik kezét feltartva, másikban szépre karmolt botját markolta. Kihívóan morgott a vágtató hiúzra, várt rendületlenül, akkor is csak állt, amikor a Félszemű összehúzta magát egy ugrásra.

Annál sebesebb volt fél pillanat múlva: mindkét kezével a botra markolt, tövét megvetette a talajban. A hiúz karmai végighasították vállait, mellkasát, de közben feltárta szügyét: egyenesen a kihegyezett gallyra nyársalta magát. Álnok fájdalomtól szédülten tántorodott hátra. Aztán, mintha mi sem történt volna, megrázta magát. Sűrű vércseppek hullottak lába elé.

A Félszemű morogva, hörögve haldokolt előtte. Hasa ütemesen tágult, szűkült, ahogy utolsó lélegzeteit szedte. Álnok szomorkodva sétált hozzá.

– Vigyázz! – kiáltott Szépecske, de a manót nem érdekelte.

Megkerülte a hiúzt, orra végétől farka bojtjáig átnézte. Fejét bánatosan ingatta a látványra, itt-ott végigsimított a fakó szőrön, kitépkedte belőle a nyilakat. Aztán újra Félszemű fejéhez sétált. Lehajolt hozzá, kezét az állat arcára tette.

– Mondd, miért akartad bántani Ezerszépet? Nem hallottad milyen gyönyörűen énekel az erdőnek?

Félszemű fáradtan morgott válaszul. Álnok a hiúz kiálló bordáira nézett.

– Hát miért nem vadászol másra?

Újabb terhes morgás volt a válasz.

– Oh… Sajnálom.

Szépecske kúszva óvakodott elő a gyökerek közül.

– Vigyázz Álnok! – sírta, miközben közelebb óvakodott. – Vigyázz, mert gonosz!

A vérzéstől gyenge Átok fenekére huppant, üres szemekkel meredt a közelgő tündérlányra.

– Gonosz? – kérdezte értetlenül. – Amíg Bozonc király élt, a manók népe enni adott az éhezőnek, nem megbélyegezte őket!

– Éhező? – torpant meg Szépecske.

– Nem tud már vadászni… Vén és az egyik szemét elvesztette. Azt mondja, már csak azt tudja elkapni, ami beteg vagy buta.

Szépecske elszégyellte magát, ahogy rájött, melyik igaz rá. Szemét aggódva emelte a hercegre. Xim a karjain támaszkodott… de ereje fogytán volt. Szépecske visszanézett a haldokló hiúzra.

Álnok minden erejét összeszedve támaszkodott fel, kezét megmártotta vérében, és a rémség szájához sétált.

– Vérem a véred! – súgta, és kezét a hiúz nyelvébe törölte.

Félszemű szügyéből kicsúszott a bot, sebe összeforrt. Szépecske döbbenten bámult – senkit sem látott még Gyógyítani. Az átokmanó kimerülten kapaszkodott a felegyenesedő hiúz szakállába.

– Megtanítom… a szárnyasokat… hogy hogyan fogjanak halat! – ígérte az állatnak. – Te pedig a tudásod javával… védeni fogod őket a rókáktól, és egyéb ragadozóktól!

A hiúz újra morgott. De ez a morgás most már sokkal lágyabb volt. Álnok csak bólintott magának, aztán botladozva, erőtlenül Xim felé csoszogott. A herceg tétován meredt a közelgő alakra, nem tudta, mit is reagáljon rá. Hisz elűzte őt az erdőben… és azok a karmok… és Álnok megmentette a hiúzt! De Szépecske tudta, amit Xim nem. Hogy már nem léteznek gonosz manók: talán soha nem is voltak. Sietett megtámasztani Álnokot, tűrte a manó súlyát, amíg a parthoz nem értek. Ott aztán Álnok lerogyott a sárba. Xim hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a nyakát tekergetni.

– Végzetem! – sóhajtotta Álnok. Arcából elszállt már minden szín.

Szépecske csak most vette észre: sem Álnok, sem Xim nem tükröződött a folyón. Csak saját magát látta.

– Vérem a véred! – súgta Álnok, ahogy sűrű cseppjeit Xim sebeire facsarta… Aztán még egyszer utoljára, üres szemeivel Szépecskére nézett. – Taníts meg… énekelni…!

Ezzel Álnok testét fény járta át, ezüstporrá omlott szét, és Xim testére hullott. A herceg meglepetéstől kábán ült fel a sárban.

Attól a naptól fogva Xim beszélte az öreg nyelvet. Azt mondják, naphosszat faggatta a köd lelkeit – akik emlékeztek mindenre. Elmesélték neki, hogy tévedt a hiúzkölyök területére Kósza Tom, a legrosszabb tündérgyerek. Hogy sietett segítségére a fiatal Xim, és hogy sérült meg maga is a vad csatában. Kezében az élettelen Tommal találtak rá a manók határőrei, és egyből a király elé vitték. Bozonc maga Gyógyította meg Xim herceget, de cserében egy átokkal elvette a tükörképét, hogy magának gyermeket gyúrjon belőle: Álnokot, az átokmanót.

Egy korral később a ködlelkek azt mesélték, Xim igazságos és jó királlyá vált. Egybekelt a valaha élt legszebb tündérlánnyal. Megtanult és megtanított mindenkit Gyógyítani és Ültetni, ahogy apáik és anyáik tudtak régen; és vigyázott a természet rendjére, enni adott az éhes állatoknak, és megvédte népét minden vésztől és ínségtől.

És még azt is mondják, hogy ahányszor a folyó fölé hajolt, a tükréből Álnok mosolygott vissza rá. Amíg Szépecske a széncinegékkel táncolt a holdfényben, két gyönyörű bariton zengte a hercegek dalát.

 

2010-02-09

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: