Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘írástechnika’ Category

Chuck Palahniuk meglepő nyitása nem in medias res kezdés, sokkal inkább előrevetítés.

A második bekezdésben kezdődik a lényeg, ahol végre kapisgálni kezdheted, hogy egyáltalán miről van szó. Lényegre törő mondatokkal haladsz a szövegben, pedig fogalmad sincs, mit olvasol. Miért vagy még itt? Mit akarsz megtudni? Ez a fickó nem válaszol rögtön, inkább kénye-kedvére vezet. Tényről-tényre bolyongasz végig a mondanivalóján. Aztán pimasz egyszerűséggel tesz egy fontos kijelentést. Ez a fickó írta az Altatódalt.

Chuck Palahniuk kényszeres.

A közbeékelt tény nem témát vált, és nem eltereli a figyelmed. Chuck két témáról beszél veled egyszerre. Nem kapkod, hogy mindent eláruljon. Egy egész könyve van rá. Inkább rázza fel a figyelmed valami érdekes ténnyel, ami nem feltétlenül pontos, de nem is önkényes.

A kényszer a gondolatok fegyelmezetlensége. A kényszeres, vagy más szóval a megszállott, folyton visszatér ugyanahhoz a gondolathoz. Fertőzött a kezem: meg kell mosnom. A szappan fertőzött lett a kezemtől: meg kell mosnom. A csaphoz érek, amit még koszos kézzel nyitottam meg: le kell mosnom a csapot. Aztán kezet kell mosnom. Végre elindulok otthonról, de egy óra múlva már az Astoria sarkán nyíló burger king wc-jében adagolok folyékony szappant tenyerembe a falra fúrt műanyagtartályról. Apropó szappan.

Ez a fickó írta a Harcosok klubját.

Az újabb bekezdés sem egy témaváltás, sem pedig elterelés. Valójában az előző gondolatot viszi tovább egy távoli asszociációval. Az ókori zsidók nem a hangok időbeli hosszával adtak ritmust az énekeiknek, és nem is az ütemhangsúlyokkal, mint a magyarok. Az ókori zsidók újra és újra megfogalmazták ugyanazt a mondanivalót egy másik mondatban. Ez a gondolatritmus. Folytonos visszatérés ugyanarra a témára. Ismerős?

Chuck Palahniuk kedvenc témája az önpusztítás.

Amikor egy író a regényében folyton visszatér ugyanahhoz a gondolathoz, és épp csak annyit változtat rajta, hogy az előrevigye az eseményeket, az már nem kényszer többé, hanem stíluselem. Palahniuk szőrszálhasogató, tényeken lovagol, mindig visszatér, de ez nem beteges, vagy unalmas. Ez sodró. Ez a gondolatritmus. Az ismétlődés Chuck egyik legfontosabb stíluseszköze. “Apu ökölbe szorított keze vagyok.” A ritmusnak azonban vannak kisebb alegységei, mint például a zenei félhangok, vagy az ütemkezdő hangsúly. Chuck ritmusának piros lego-eleme a tény.

Az önpusztítás lehet testi, mint egy illegális harci klub, vagy lelki, mint a szexfüggőség, vagy egy kényszeresen ismételgetett adava kedavra bűbáj, ami mindenkit legyilkol.

Chuck ismer mindent, amiről beszél, méghozzá elég mélyreszántóan ahhoz, hogy a legtalálóbb metaforákat használja. Nem pazarolja a szavakat felesleges leírásokra, és nem próbál mindenáron szépséget találni. A nyers valóságában tárja elénk a kórházi önsegítő köröket, a gyilkosságok lélektanát, ha kell, számadatokkal, ha kell fejezeteken keresztül visszatérve. De egyszerre sosem annyit, hogy unalmassá váljon. Mikor a legjobban belemerülnél – elvágja a beszélgetés fonalát.

Chuck Palahniuk beszélget veled. Folyton magyaráz.

Az önpusztítás számára olyan, mint egy megtisztulás. Lerántja a szemedről azt a szemellenzőt, amit óvoda óta viselsz, hogy ne lásd a szart a talpad alatt. Megmutatja neked, hogy így is belelépsz. Az önpusztítás Chuck Palahniuk értelmében nézve nem más, mint a legnyersebb társadalomkritika. Nem rágja a szádba, nem magyarázza túl, csak megmutatja, és egy regényre való könnyen megjegyezhető idézetet ad.

És közben csak dübörög tovább a történet, az egyik pillanatban egy bekezdéssel heteket sodor az időben, vagy időtlen igazságokat mond. A másikban egyetlen másodpercnyi történésbe ragaszt, hosszan sorolva a látszólag irreleváns tényeket egyetlen hosszúra nyúló mondatban, amiből a könyörtelen szavak és apró részletek mintha soha nem akarnának elfogyni, egyre hosszabbra nyúl, majd.

Lezárja az ütemet. Így.

És kezdődik a következő fejezet. A regény végére sok mindent megtudsz. Például, hogy Chuck Palahniuk stilisztikájára jellemző a minimalizmus: a fent sorolt eszközökön kívül alig használ mást. Gondolatritmus. Tények egy határozott mondatban. Felsorolások rövid mondatokban. Metaforák. Magyarázat példákon át. Kritikus beszéd az élet egyetlen választott területéről. Önpusztítás.

Chuck Palahniuk stilisztikája számomra az egyik legerősebb a kortárs írók közül. Annyira kemény, hogy néha a könyve semmi másról nem látszik szólni, de mégis áttör valami magvas mondandó az események mögül. Chuck Palahniuk a tények, a gondolatok, a megértés és az ismétlődések mestere.

Könnyen másolható, csak nem érdemes. De tanulni tőle kötelező.

Még egy tény erről a fickóról: a regényeit a saját élete ihleti, de nem önéletrajzi. Egy írónak élnie kell. Ez az ő fő tanulsága.

Read Full Post »

Ebben a pillanatban a világ ezernyi városában milliónyi tudós dolgozik kutatásán. Véleménye szerint eredményei egy szikrányival javíthatnak a világon, megtehetnek, vagy akár megkezdhetnek egy lépést a kultúrák javításában. Aztán közlik az eredményeiket – publikálják egy tudományos folyóiratban, interneten, hírlevelekben, előadásokon. Beillesztik a rendszerezetlen tudás egy olyasfajta kaotikumába ahol lehetetlen meglelni – az egyetlen tűt a tűgyárban. A szabadon hozzáférhető végtelen tudás átka.

Tudás birtokában akkor vagyunk, ha valamely gondolkodási eredmény valamilyen módon, valamekkora körben közkinccsé vált. Bármely adat és absztrakt összefüggés továbbadatlan formában nyersanyag marad.

– Hantos Lajos

Hantos Lajos gondolatai egyébként egybe vágnak Csíkszentmihályi háromtényezős kreativitáselméletével. Tudni illik: hogy a kreativitás nem egy egyszerű kapacitás, hanem társadalmi kapcsolatokban lelhető fel. Ha elkészült egy innováció a maga tartományán belül, még el kell azt ismernie a szakértői körnek és csak utána válhat a kultúra részévé az egyénben. A művészet, és főképpen pedig az irodalom, feladata az, hogy az író az általa ismert tudást rendszerezze, értékítéletével megtöltse, és közkinccsé tegye: integrálja a társadalom közös, kanonikus tudásába. Mert a tudás… nem, nem a közhelyet akartam mondani. A tudás befektetés. A tudás tőke.

Kíváncsi vagyok, hányan tudják, mit mondott Focault arról, hogy a vezető erők által létrehozott tudás hogyan válik a hatalomgyakorlás eszközévé; vagy arról, hogy Gramsci szerint napjaink hegemóniáját nem az elnyomás, hanem a konszenzus hozza létre. Valószínűleg olvasóim közül csak azok, akik bejártak velem ezekre az órákra. =) Viszont, ha azt kérdezem, hányan olvasták az 1984-et Orwelltől, több kezet látnék a levegőben. A duplagondol, az újbeszél a fenti társadalomtudományos tételek pontos leképeződése a művészetben. Vagy vajon hány anime-rajongó ismerhette meg az öregedő fogyasztói társadalmak szociológiai problémáját a Solid State Society című sociofiction remekműből?

A fentiek ismeretében tehát, nekem két következtetésem van: az első, hogy az igényes fikciónak konkrét szerepe van egy társadalom fejlődésében, hisz a kulturális tőkét növeli, fogalmi keretet ad intellektuális problémák megoldásához. (Arról ne is beszéljünk, hogy az érzelmi vagy életvezetésiekkel mennyi jót tesz!) A másik az, hogy az írónak kötelessége élnie, tanulnia, látnia – ha át akar valamit adni, hát gyűjtögessen!

2011. 01. 26.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: