Ma, 2016. április 6.-án reggel, felhívott édesapám. Egy elhadart köszönés után lelassított, és kimondta: „ma reggel Bendegúz elaludt”. Ez a négy szó azt jelentette, hogy a bernáthegyink, aki épp egy hét múlva lett volna tíz éves, álmában, és minden szenvedés nélkül meghalt. Miután beszéltünk, leraktam a telefont, félretoltam a tányért, amiből épp reggeliztem, és sírva fakadtam. Aztán, fél óra bőgéssel később, kissé megkönnyebbülve, felvettem a táskám és elindultam dolgozni.
Gyorsan dolgoztam, zökkenőmentesen, sokat nevettünk és jó hangulatban telt el a nap. Mégis, végig éreztem magamban egy türelmes, várakozó szomorúságot. Egy családtag, egy barát halt meg, és amíg emberek között ültem, nem tudtam vele foglalkozni. De, ahogy életében is tette, Bendegúz emléke megvárt az ajtónál.
Annak idején Bendegúzt én kezdtem el nevelgetni – egyesek szerint elrontani – és már évek óta nem laktam otthon, mikor még mindig hallottam a szüleimtől: „nézd, a kutyád megint mit csinált!”. Sok tekintetben rokon lelkek voltunk. Reméltem, hogy amikor el kell mennie, békében és nyugalomban teszi. És így volt. Mégis… Mint mindig, ha szeretsz valakit, amikor elmegy, sok mindent bánsz meg. Nem lehetett ez a történet vége. Ezért úgy döntöttem, még egyszer, utoljára, sétálni viszem a kutyámat. (tovább…)
Hollódombi 