Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2013. január

Van abban valami erotikus, ha a legjobb barátod nőjének felvágott ereit kötözöd be. Mintha megcsalnánk Elődöt azzal, hogy titokban tartjuk előtte. A sötét és üres albérlet ablaka előtt ülünk egymással szemben, Nina meg én, és a gang sárga fényt vetít bőrünkre. Lassan lüktet a halk zene, amiben egy búgó nő olvassa be a thrillerbe hajló elégiát, saját megrontásának történetét. Nina arca meg-megrándul, de közben a hasa, az ágyéka is reszket, a nyögése inkább egy orgazmusé, mint a szenvedésé. Nem akarok finomabban mozogni, elvenni az élét, azt a fájdalmat, amit akkora meghittséggel dédelget. Hiszen az övé. Kiérdemelte.

Szívok egyet a kék Dunhillbe, és azon gondolkodom, hogy az ember el sem hinné, hogy mindig a fáslinak ezen a végén kötök ki.

– Mindjárt kész – szólok, és gyakorlottan csomózom le a végét. – De szétszedned majd neked kell. Minden nap ki kell cserélned, és nem lenne rossz, ha ki is tisztítanád.

– El fog állni?

– Hát elvileg el kell, azért van a szorító kötés, hogy elállítsa. Megnéztem, nem olyan mély és szép zárt a sebszáj is, varrni sem nagyon kell ezt. Fog néha szivárogni, meg kötéscserénél biztos felszakad, de szép lassan meggyógyul magától. A heg viszont rohadtul látszani fog, arra számíts. Kitaláltad már, hogy mit fogsz mondani?

– Semmit. Hosszú ujjút veszek fel.

Elnyomom a cigarettát a sörös doboz tetején.

– Mind szép és jó, de a barátod látni fog meztelenül is, ha nem tévedek.

– Lehet, hogy nem akarom eltitkolni előle. Ha sikerült volna, akkor ő talál meg.

– Ezt te végiggondoltad? Mi lenne Előddel, ha ő szedett volna ki a kádból?

Nina hátradől a székben, és az arcomat mustrálja, amíg belemélyül az érzésbe.

– Valahol bántani akarom Elődöt – vallja be.

– Miért?

– Mert annyira szeret, hogy az már fáj! – csattan fel.

Felsóhajtok.

– Fasza – mondom, és megkínálom magunkat a Dunhillből. Közös tűz fölé hajolunk, és abban a pillanatban közelebb vagyunk, mint egy csókkal lennénk.

Igen, valóban megcsaltuk Elődöt. Ha most lehúznám a sliccem és megdugnám, az kevesebbet számítana, mint hogy Nina engem hívott fel. Van bennünk valami közös. A halál. Nina halála. Mi ketten vagyunk itt, és ezt a pillanatot soha nem oszthatjuk meg mással.

Nina azért hívott engem, mert én értem. Én nem kérdezek. Tudom, hogy nem számít a válasz, és azt is, hogy az a lány, aki meg akart halni, kifolyt a vékony vénán át a túlcsorgó fürdőkádban, és most csak egy bordóvá vált klisétócsa a csempén, amit hamarosan felmosunk, miután megittunk még egy sört.

Vérvételek után is ezt adják a katonáknak. Apám így mesélte. Pisszen a két doboz, és tompán koccannak a sötétben, mi meg az új Ninával hangosan nyeljük a kortyokat. Nem sietünk sehová, egyik lábam az ablak belső pártkányán, elnyikorogtatom az olcsó hintaszéket. Előd, meg az ő faszságai… Mint egy nagyapó.

– Biztos, hogy hozzád való?

Nem akarok keresztbe tenni Elődnek, vagy szétszedni őket. Megtehetném. Most ebben a pillanatban egyek vagyunk, csak két külön testben, két testben, ami egyesülni akar. Kívánom Ninát, az ő nyirkos bőrét, leheletében a sört és a füstöt. Tudom, hogy nedves a fájdalomtól, és azt is, hogy leszar minden erkölcsi gátat. Nincs még képe a jövőről, nem számít semmire, ezért nem tud elveszíteni semmit. A szex csak az éjszaka része lenne számára, a történet megfelelő folytatása, vagy egy kifejeződése annak az érzésnek, ami feszít mindkettőnket.

Igen, kívánom őt. És mégis tudni akarom, hogy az fog történni, ami Előd számára a legjobb. Ha nem egymásnak lettek teremtve, váljanak el! Ha mégis, akkor forrjanak össze még jobban!

– Egyedül ő lát engem – válaszolja Nina. – Mellette lehetek a legtöbbször önmagam. Meg a legtöbb önmagam. Érted? Mások csak részeket kapnak belőlem, és nem is kíváncsiak a többire. Benne így megvagyok… majdnem egészben.

Mégis reménytelen mellette, eléggé, hogy pirosban fürdessen egy éles kést. Nem boldog, sőt, mintha maga lenne az Éhség. Azt hiszem, meg tudom érteni… Előd olyan gyorsan fejlődik, mindenben, egyik pillanatban egy senki, a másikban törtet felfelé.

De az a hátránya, amivel indult, behozható valaha? Nina szeretetről beszél, és a hangja közben üres és tárgyilagos, mintha csak elismerne egy részeredményt. Nem hallok benne szenvedélyt.

– Szereted?

– Hogy ne szeretném? Felszabadított. Ha egész életemben csak annyit kapnék tőle, amit már eddig megkaptam, akkor sem felejtem el a sírig.

A sírig. Simán gördül a szó, mert mindketten tudjuk, hogy nagyon sokáig nem fog még meghalni. A csuklójára téved a szemem.

– Csak egy részem – válaszolja. – Az egyik tanárunk azt mondta, a legtöbb öngyilkos csak ki akar vágni magából valamit. Most értettem meg.

– Mit vágtál ki magadból?

– Talán egy hazugságot.

– Milyen csonkának lenni?

– Nem tudom. – Rám néz, mintha csak várna tőlem valamit. Aztán folytatja. – Egyelőre üres. Azt akarom, hogy feltöltsenek… valami újjal.

Egymás szemébe nézünk. A válaszúthoz érkeztünk. Ninán csak egy top és egy bugyi van, nyilván, amik legfelül voltak a fiókban, egy nyuszis felső, egy fátylas anyagú, csipkés fekete tangával, ami biztos, hogy egy erotikus szetthez tartozik. Átlátszanak rajta kitárulkozó ajkai a sárga derengésben, és bepirult szőrtüszői a frissen borotvált szeméremdombján. Talán úgy gondolta, hogy szexin akar meghalni.

Ha most a lábára teszem a kezem, smárolni fogunk, a nyakamba kapaszkodik, átkulcsol a lábaival és az ágyhoz viszem. A szívem vadul zakatol a képzettől, és a farkam lüktetve merevedik, a számban érzem a helyrehozhatatlan bűnök kocsmaízét. Megtölteném, a szó fizikai értelmében, és amíg sikoltanánk, izzadnánk, vergődnénk, valami mást is adnék. Másnap felmondaná az albérletet, és elindulna otthonról. Szinte látom magam előtt a színtelen és hideg arcát, ahogy megteszi, végérvényesen, és soha többé nem hallunk róla. Akkor bevillan Előd síró arca.

A kezem kinyújtom… és elveszem Nina sörét. A két dobozt az ablakpártkányra teszem, ujjaim között Nina ujjai. Felsegítem, egymás szemébe nézünk. Ver a szívünk hevesen. Mindketten tudjuk ezt az utat, és hogy mivel jár.

A legszebb lenne, ha…

– Hagyjuk a faszba! – sóhajt Nina lemondóan, és elenged.

Megnyugszom. Jaj, de jó, hogy ő mondta ki! Éppen így a tökéletes. Így maradunk mindketten hűek.

– Nem ér annyit az egész – folytatja. – Nekem Előddel kell lennem.

– Örülök, hogy engem hívtál – fogom meg az arcát, csak hogy érezzem, amit nem láthatok, a meleg könnyeket a szeme alatt.

– Én is. Más megtette volna a helyedben.

A romantikus filmekben az emberek mindig megértik egymás utalásait, de nekem fingom nincs, hogy a szexre gondolt, vagy arra, hogy nem kérdeztem semmit. Tulajdonképpen nem is érdekel, csak haladni szeretnék.

– Mossuk fel azt a szutykot! – javaslom. Egyszerre érzem, hogy megmentettem a barátom becsületét, és hogy mekkora kicseszés magammal, hogy a takarítást választottam egy vad parti helyett.

Nina szó nélkül egy szekrényhez lép, előveszi belőle a vödröt, meg a felmosót, és a fürdőbe vezet. Út közben felkapcsolja a villanyt. Fenekén látszik a vonal, ahol vége volt a széknek.

– Anatolij – szólal meg, miközben elkezdi felitatni a véres vizet a kád mellől. – Neked mi a történeted?

Ez is egy életérzés. Sztorizgatni, amíg ő fátyolbugyin átlátszó puncival, szájában a Dunhillel a saját vérét takarítja.

– Mire vagy kíváncsi?

– Te nem félsz a haláltól.

– Ismerjük egymást, ő meg én. – A vödörbe hamuzok, mire Nina homlokát ráncolva ró meg. Ilyenkor úgy néz ki, mint egy rutinos családanya. Ezt persze senki sem meri megmondani neki, mert mindig gyereknek akar látszani. – Még régenről. Elég szoros a kapcsolatunk.

– Nem úgy beszélsz, mint aki rokont temetett.

– Az mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Persze, álltam már sír fölött. Egyet segítettem megásni is. Nincs benne semmi. Mármint, ez most morbidan jött ki, de érted. Számomra ez nem félelmetes, hanem inkább arról szólt, hogy az öreg azt akarta, hogy én ássam, hát én fogtam az ásót, kimentem hátra, és nekiálltam. Ő már nem láthatta, de valahogy mégis, ez neki szól, mert ő ment el.

– Tisztelet – segít Nina.

– Igen, az, tisztelet. Erről szól az egész.

– És honnan ered a bátorságod? Mikor ismerted meg a halált?

Mélyen szívok a cigibe, és benntartom a füstöt. Soha nem mondtam el senkinek, és meg voltam róla győződve, hogy nem is fogom. De most parazsat hány a gyomrom. Bármekkora ostobaság is, ebben a pillanatban el akarom mondani. Lehet, hogy elhiszi, de valószínűbb, hogy nem. Csak az élmény kedvéért: hadd szóljon!

– Tizennégy lehettem, amikor először találkoztunk. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Nina kihúzza magát, a felmosóra támaszkodik, és döbbent arcot vág.

– Ne szarozz velem! – mondja, de persze tudja, hogy – Az igazat mondod.

Nem tudom többször elmondani. Igen, érzem. Ez kell az éjszakához… hogy Nina is lássa az én gyengeségem. Így talán már nem annyira megcsalás ez az este, hanem… igen, ez valamilyen szinten inkább barátság, bár nem tudom, hogy miért.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kidobjam a csontvázat a szekrényemből. Nina… Engeded, hogy én is meghaljak a kezedben?

Nina egy pillanatra gondolkodik, aztán belecsavarja a felmosót a vödörbe. Véres marad a sok kis rongyfonat, ezt már ki lehet dobni.

– Gáz, ha közben takarítok?

– Csak szólj közbe bármikor, és átveszem.

– Majd félúton.

Újra akarom kezdeni. Ünnepélyesen megköszörülöm a torkomat, a csikket kioltom a tócsában, és új szálat gyújtok.

– Tizennégy lehettem, amikor először láttam a halált. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Minden szóval egyre könnyebb. A történet felszakad bennem, mint a slejm, és megráz, mint egy orgazmus. Soha nem tudatosult bennem, hogy ennyire el akarom mondani.

Read Full Post »

Hogy egy írónak mi számít nyersanyagnak, azt mindig az adott regénye határozza meg. Örvény: Holdfényből rongyvirág című történetem főszereplője egy győri tinédzserlány, neve nemes egyszerűséggel Kiscsillag. Magasra raktam vele a lecet, és rengeteg munkámba kerül, hogy fel tudjak nőni hozzá.

Könnyű felkészülni egy transzhumanista science-fiction építészétére, vagy felépíteni egy tudóst logikus elméletekből, de mennyire nehéz hagyni, hogy az érzelem apró kis csírái kivirágozzanak bennem: észre venni a mellkasomban felröppenő szikrákat, tudatosítani, amikor a szorongástól megdermed a bőröm, és elfogadni, hogy ilyenkor egy magabiztosságtól meleg és kemény érintés elűzheti a bajt.

Ahhoz, hogy meg tudjam írni Kiscsillagot, újra fel kell vennem a kapcsolatot a bőrömmel, a hajammal, a számmal, meg kell tanulnom beszélni illatok, fűszerek és szövetek nyelveit. Le kell fognom magamban a vad elméletalkotót, és vakon bízva kell követnem a számomra oly apró kis spontán érzelmeket, amik egy akadémikus elmének csak göröngyök az úton, amikben folyton megbotlik. Hagynom kell őket élni a saját kis életüket, növekedni, hogy megerősödjenek és önállóvá váljanak.

Alázat, ez a szó jár a nyelvemen. Igen, egy pszichológushallgató író férfinak alázatra van szüksége, hogy beismerje, hogy egy vágott nyelvű tinédzserlány mennyivel előtte tart az érzelmekben. És közben vissza kell fognom magamban a racionális férfit, hogy engedje őt kísérletezni és hibázni, mert hát, korából fakadva: ez a dolga.

A tanulságai kemények, és gyönyörű gondolat, hogy a regény befejeztével is velem maradnak.

Ha te író vagy: ki volt neked a legnehezebb karakter, akit valaha írtál? Miért?

Ha olvasó: milyen karakter tetszett neked a legjobban? Hasonlít rád? Vagy ellentéted?

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: