Júlia az ágy szélén ült. Csak bámult maga elé, üres szemmel. Letette a hajszárítót, pedig haja még nem száradt meg, nedves tincsekben tapadt nyirkos bőréhez. Nagyot sóhajtott, és hanyagul eligazgatta combján a hálóinget.
Miért nem tudok neki segíteni? Tehetetlen düh borult az elmémre. Őrülten akartam tenni valamit. Felrázni, ordítani vele, akármi, csak hogy térjen észhez. Miért kell annyira szenvednie miattam, ha egyszer itt vagyok, élek, valamilyen formában, gyarapodok és növekszem, egyre erősebb leszek, nem kell nélkülöznie, és nem kell gyászolnia! Annyira felesleges ez a szenvedés. Miért nem tudom neki elmondani?
Összeszedtem minden erőmet, és megragadtam a vállát. Hátradöntöttem az ágyon, és ő ijedtében felsikkantott. Értetlen szeme tágra nyílt és a plafont bámulta rajtam keresztül. Aztán arcára felismerés ült.
Felmásztam az ágyra, és ott térdeltem fölötte. Még mindig a vállára támaszkodtam, de apró súlyomat, tudom, soha nem érezné meg. Mégis, a szemébe néztem, mintha csak ott lehetnék vele, mintha csak megérinthetném valóban, és szavakat mondhatnék neki, amik megvigasztalják. Éreztem a testéből áradó meleget, és egy pár pillanatra eszembe jutott, hogy mennyire borzasztóan hideg a halál.
– Balázs?
Rémülten hátráltam el. A plafonon kötöttem ki, nekitapadva a hideg téglának, és ott feküdtem, szembe vele. Nem láthatott, tudom, de kimondta a nevem. Tudja, hogy itt vagyok! (tovább…)
Hollódombi 