Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘regény’ Category

Győrffy Előd még mindig a burgundi vörös zakóját viselte, és a templom romjai között üldögélt. A leégett tető helyén már nem látszódott a nap, csak a lassan pironkodó ég, és az erdő őszbe öltözött ágai. Sárga, barna, piros levelek hullottak le, lágyan hintázva a szédítően tiszta levegőben. Az egyetemista nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor járt ennyire mélyen a természetben. Napokkal ezelőtt egy darázs látványától halálra rémült volna, most, térdén támasztva könyökét, akkor sem rebbent meg, amikor az öreg szarvasbogár keresztülmászott a hátán. Talán észre vette, de nem tulajdonított neki jelentőséget.

Háta mögött, ahol egykor az oltár állhatott, a beomlott falakat borostyán nőtte be. Az emelvényen a Madarász állt, a Mesélő formáját felöltve: fekete hajú, sápadt férfinak látszott, aki épp csak kinőtt a fiú korból. Szemei mohón bámulták a fájdalmai között őrlődő Elődöt.

– Nem mehetek hozzá közelebb, mert a Szelecz-kölyök felkoncol – súgta. – Innen egyedül kell továbbmenned.

Kitárta hát négy fekete varjúszárnyát, amelyhez a kísértetet láncolta. A négy égtáj szeléből kavarodott örvény félresöpörte az avart, és felvette a halott tinédzser alakját. Adrián Balázs parázsló szemmel, hangtalan léptekkel sétált le a kopott lépcsőn, és Elődhöz sietett.

– Mi a baj? – kérdezte. Hangja a levelek surrogása.

– Nem értem a szakítás koncepcióját – válaszolta Előd, mintha semmi furcsa nem lenne abban, hogy egy láthatatlan emberrel beszél.

– Mit nem értesz…?

– Azt mondta, hogy nem gyűlöl, nem szenvedett, azt mondta, még mindig szeret, csak már nem “úgy”. Eddig minden tiszta. Értem, hogy az ingerhiány lassan felőrli, és valami újra vágyik. Azt is, hogy ezért el kell költöznie. Nagyon fáj, de értem. – Megrázta a fejét. – Aztán azt mondja, neki is nehéz, hogy le kell szoknia az automatizmusokról… hogy nem túrhat a hajamba, és hogy nem érinthet meg úgy. Na ezt már nem értem.

Előd hátravetett fejjel bámulta a lemenő napot. (tovább…)

Read Full Post »

A Vezeklő, a szent gyilkos, egyszerre tűnt csodálatosnak, hivatalosnak és borzasztónak. Ruháját mintha csak tökéletes testére szabták volna, végigkövette telt mellét, karcsú derekát, egész igéző csípőjéig, ahol aztán a hasított szoknya alól megvillant hosszú combjának ruganyos izma. Ha akadt is bármilyen bőrhibája, azt a combfix elrejtette. Dús, hosszú haja frissen mosottnak tűnt, egy részét kontyba kötötte, maradéka szép egyenes függönyként terült szét megerősített katonai vállvasán. Utóbbi, és a rövid szárú bakancs, ami kivillantak a ruha alól, valahogy nem rombolták le az összképet, csak átalakították: a tökéletes maszkulin nőideállá.

Mikor a Vezeklő belépett a nagyterembe, az ajtó mellett álló anyuka rögtön felkapta kisfiát. Egyrészt, hogy megvédje a „vendég” szoknyáját a csecsemő kíváncsiságától, másrészt, hogy megvédje gyermekét az ijesztő katonától, harmadrészt, hogy eltakarja vele saját, kismamai testének tökéletlenségeit. Nem akarta bevallani magának, de abban a pillanatban metsző gyűlöletet érzett az idegen nő iránt, és rettegett tőle, hogy vele hasonlítják majd össze. Persze tudta, hogy mindez ostobaság: a Vezeklőkre halálos ítélet vár, ha megszegik cölibátusokat. Akkor miért öltöztetik fel őket két lábon járó szexnek?

Mintha csak érezné megvetését, a Vezeklő ebben a pillanatba rá nézett. Embertelen, aranysárga szeme felmérte őt, gyermekét – az anya már várta a gúnyos mosolyt, de semmi ilyen nem érkezett. Sokkal rosszabbat kapott: a gyilkos, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, olyasmit próbált megjegyezni, ami számára fontos. Mit tudhat róla meg ez a nő, a boszorkányok kivégzője? Bizonytalan szorongás fogta el, és érezte, hogy a tenyere síkossá válik a verejtéktől.

Akkor a Vezeklő szó nélkül továbbindult és a ház ura elé járult.

– Üdvözöllek hajlékomban! – állt fel a báró köszönni. – Örülök, hogy ilyen gyorsan válaszoltatok a hívásunkra.

– A boszorkányvád súlyos dolog – tájékoztatta hidegen és tényszerűen a nő, és, mintha csak unatkozna, végigmérte a férfit, a karosszékéhez vezető lépcsőt, majd az ablak felé fordult. A tetőig érő ablakok a város égig érő, párkányokkal, rizalitokkal, fiatornyokkal zsúfolt gótikus toronyházaira nézett, és a függőhidakra, amiken lapított csepp formájú járművek sorai húztak el. A Vezeklő visszanézett az úrra, egyenesen a szemébe, amitől a férfi öreg szíve hatalmasat dobbant. – Azonnali figyelmet igényel.

A báró azon nyomban ráébredt, hogy egy játék áldozata. A nő szenvtelenül erős kisugárzása mögött úgy gubbasztott, mint egy prédára leső kígyó. Felhúzott szemöldöke, teátrálisan húzott félmosolya, a szertartási ruha alatt gömbölyödő melle, mind-mind választ provokált – de a megelevenedett csábítás mögött egy számító, várakozó elme ült, aki figyelte, elemezte és hibára várt. Csak türelmes hüllőtekintete árulta el.

Egy igazi sakkmesterrel nézett szemközt, akinek minden porcikáját előre megtervezték ehhez a feladathoz. Ruháját, hogy magára vonja a figyelmet, katonai vállvasát a tekintélyhez, ravaszságát az intrikához. Épp csak belépett azon az ajtón, de a báró le merte volna fogadni, hogy a nőben már megfogalmazódott valamiféle terv, aminek mindannyian részesei lesznek.

– Miért bámul ilyen figyelmesen? – szólalt meg a Vezeklő.

A báró abban a pillanatban rájött, hogy figyelmét félreérthetik. Fülig elvörösödött és feleségére nézett – amaz sértetten elkapta arcát, és kezében a gyerekkel elvágtatott a folyosón. A Vezeklő mosolya egy hajszálnyit változott csak, elégedettre színezve arckifejezését.

– Tesztelted őt – morogta a báró dühösen. – És engem is.

– Nem tudhatjuk, melyikőtök a boszorkány – válaszolta. – Amíg fel nem ébred, a hatalma nem fogja elárulni. De lesznek megelőző jelek. A boszorkány lesz az, aki megosztást és tragédiát hoz a házadra. Be kell indítanom a fogaskerekeket, hogy időben láthassuk meg valódi arcát. Még mielőtt túl késő lenne.

– A feleségem gyanú felett áll – szögezte le a férfi.

– Természetesen nem.

Meg se rezdült, olyan higgadtan mondta ki a szavakat, mintha fogalma sem lenne róla, mennyi veszélyt idézhet a fejére. A báró ugyan maga kérte a segítséget a nyomozáshoz, de nem fogja tűrni a Katedrális kotnyeleskedését tulajdon magánéletében. Személyi fejvadászára nézett a jobbján, aki a testőrség tagjának álcázta magát, és végigfutott az agyán a gondolat, hogy ha kell, tarkón löveti a Vezeklőt.

Mikor újra előrefordult, elkapta a Vezeklő pillantását, aki szintén felmérte a férfit. Arcára extatikus öröm ült ki.

Ó, ne, gondolta magában a báró, elárultam magam?

(tovább…)

Read Full Post »

Hentespult

A hátsó boncterem inkább hasonlított egy hentespulthoz, mint a holtak végső útjára felkészítő szentélyhez. A pvc függönyöket rászáradt savó foltozta, a padlóba mélyesztett lefolyó böfögve nyelte a patakokban csorgó vért. A neoncsöveket rég ki kellett volna cserélni – egy kiégett, egy idegesítően villogott, a többi migrént ígérő hangon búgott. A „boncmester” egy szottyadt vénember hullája fölé hajolt, letette finom kis kését, és egy igen ronda fűrészt vett elő. Mielőtt munkába állíthatta volna kis barátját – maszkja fölött szeme az elvártnál épp egy szikrányival nagyobb izgalmat tükrözött – a nyomozó előrelépett. Még mindig arcához szorította a parfümös zsebkendőt, és egyre inkább úgy nézett ki, mint aki a hányással küszködik.

– Dr. Osgaar? – tette fel a kérdést.

A zömök turill megdermedt, mint aki csak most vette észre, hogy nincs egyedül. Felmérte tekintetével a két látogatót, és felegyenesedett.

– Nem szeretem, ha munka közben zavarnak – jelentette ki. – Hogy jutottak be?

– Általában elég ennyi – mondta a nyomozó, és felemelte a jelvényét. A boncnok elkomorodott.

A srác megkocogtatta lábával a nyomozó bokáját és a terem hátulja felé biccentett. Egy függönyrúdra akasztva henteskampók lógtak, némelyik erősen rozsdásodott. „Valaki” gyakran használta őket, de nem szerette tisztán tartani.

(tovább…)

Read Full Post »

Kiscsillag

Na, akkor elképzelheted azt, amikor megkérdi tőled az időt a fehér nyúl! A panelház árnyékában vagy fél méterrel föléd tornyosul hosszú lábaival, bolyhos fülei a hátára omlanak, öltönymellénye kivágásában szépen megkötött csokornyakkendőt látsz.

Alíz legyen a talpán, aki ebből kivágja magát.

– Szép jelmez – hebegtem megilletődötten.

– Jelmez? Ugyan, micsoda modortalanság – háborodott fel a nyúl – jelmeznek hívni mások… egészségügyi állapotát!

Még én sem értettem ezt az… egészet. Kezdjük kicsit korábban? Életem tizenhatodik életévében földhöz csaptam egy poharat, amikor anyu a sokadik vitánkat zárta úgy, hogy „nagyon gyerek vagy”. Untam már a tankönyvek fölött bámulni a szobám falat minden délután és elegem lett belőle, hogy életem pasija keresztül néz rajtam. Akkor egy mély sóhajjal felemeltem a telefonom, felhívtam Angit, és annyit mondtam neki: „igazad volt, tényleg változtatnom kell.” A sors fogaskerekei mozgásba lendültek.

(tovább…)

Read Full Post »

A színpadon egy csapat érzéki színész állt, akik gyönyörűen vonaglottak vajszínű vászontunikájuk alatt, és azt hitték, hogy ők igazán értik Jézust. Azt a fajta értelmezést adták elő, amely lerántaná a leplet egy megváltóról, akiben milliók hittek évezredeken át, és azzal az önhittséggel vádolják az Istent, amit épp elkövettek a színpadon. A Madarász széles mosollyal bámulta őket, és nem tagadta, mennyire élvezte a játékot.

Krisztust nő játszotta. Épp háttal térdelt a közönségnek az olajfák hegyén fohászkodva, hamuszürke haja egyenesen terült szét a vörös posztón – a szín szinte lobogott a színpadon – és a ruha félig lecsúszott vállairól, bő hullámokba gyűlve lapockáján. A tanítványokat játszó férfiak a reflektor fénykörén kívül, félig árnyékban pörögtek, forogtak, és Krisztus tárt karokkal állt fel.

Szűk fénykéve éledt Krisztustól balra, és a keresztúton Júdás tűnt fel hófehér, makulátlan selyemingjében. Ahogy táncolt, be-betoppant a fénybe, ingje megvillant, káprázatos látványt nyújtva. A fény és Júdás megindultak Krisztus felé, a sötétben masírozó katonák lábdobogása hallatszott, és mikor Júdás és Krisztus fénye összeért, Júdás Krisztushoz lépett, kámzsaszélű dekoltázsába markolt, magához rántotta és szájon csókolta. Nem az üdvözlők csókjával, hanem az olcsó pornószínészek nyelvháborújával. Arrogáns és diadalmas arccal lökte el Jézust, és ő a fenekére esett. Fekete köpenyes légiósok vették körbe.

(tovább…)

Read Full Post »

Van abban valami erotikus, ha a legjobb barátod nőjének felvágott ereit kötözöd be. Mintha megcsalnánk Elődöt azzal, hogy titokban tartjuk előtte. A sötét és üres albérlet ablaka előtt ülünk egymással szemben, Nina meg én, és a gang sárga fényt vetít bőrünkre. Lassan lüktet a halk zene, amiben egy búgó nő olvassa be a thrillerbe hajló elégiát, saját megrontásának történetét. Nina arca meg-megrándul, de közben a hasa, az ágyéka is reszket, a nyögése inkább egy orgazmusé, mint a szenvedésé. Nem akarok finomabban mozogni, elvenni az élét, azt a fájdalmat, amit akkora meghittséggel dédelget. Hiszen az övé. Kiérdemelte.

Szívok egyet a kék Dunhillbe, és azon gondolkodom, hogy az ember el sem hinné, hogy mindig a fáslinak ezen a végén kötök ki.

– Mindjárt kész – szólok, és gyakorlottan csomózom le a végét. – De szétszedned majd neked kell. Minden nap ki kell cserélned, és nem lenne rossz, ha ki is tisztítanád.

– El fog állni?

– Hát elvileg el kell, azért van a szorító kötés, hogy elállítsa. Megnéztem, nem olyan mély és szép zárt a sebszáj is, varrni sem nagyon kell ezt. Fog néha szivárogni, meg kötéscserénél biztos felszakad, de szép lassan meggyógyul magától. A heg viszont rohadtul látszani fog, arra számíts. Kitaláltad már, hogy mit fogsz mondani?

– Semmit. Hosszú ujjút veszek fel.

Elnyomom a cigarettát a sörös doboz tetején.

– Mind szép és jó, de a barátod látni fog meztelenül is, ha nem tévedek.

– Lehet, hogy nem akarom eltitkolni előle. Ha sikerült volna, akkor ő talál meg.

– Ezt te végiggondoltad? Mi lenne Előddel, ha ő szedett volna ki a kádból?

Nina hátradől a székben, és az arcomat mustrálja, amíg belemélyül az érzésbe.

– Valahol bántani akarom Elődöt – vallja be.

– Miért?

– Mert annyira szeret, hogy az már fáj! – csattan fel.

Felsóhajtok.

– Fasza – mondom, és megkínálom magunkat a Dunhillből. Közös tűz fölé hajolunk, és abban a pillanatban közelebb vagyunk, mint egy csókkal lennénk.

Igen, valóban megcsaltuk Elődöt. Ha most lehúznám a sliccem és megdugnám, az kevesebbet számítana, mint hogy Nina engem hívott fel. Van bennünk valami közös. A halál. Nina halála. Mi ketten vagyunk itt, és ezt a pillanatot soha nem oszthatjuk meg mással.

Nina azért hívott engem, mert én értem. Én nem kérdezek. Tudom, hogy nem számít a válasz, és azt is, hogy az a lány, aki meg akart halni, kifolyt a vékony vénán át a túlcsorgó fürdőkádban, és most csak egy bordóvá vált klisétócsa a csempén, amit hamarosan felmosunk, miután megittunk még egy sört.

Vérvételek után is ezt adják a katonáknak. Apám így mesélte. Pisszen a két doboz, és tompán koccannak a sötétben, mi meg az új Ninával hangosan nyeljük a kortyokat. Nem sietünk sehová, egyik lábam az ablak belső pártkányán, elnyikorogtatom az olcsó hintaszéket. Előd, meg az ő faszságai… Mint egy nagyapó.

– Biztos, hogy hozzád való?

Nem akarok keresztbe tenni Elődnek, vagy szétszedni őket. Megtehetném. Most ebben a pillanatban egyek vagyunk, csak két külön testben, két testben, ami egyesülni akar. Kívánom Ninát, az ő nyirkos bőrét, leheletében a sört és a füstöt. Tudom, hogy nedves a fájdalomtól, és azt is, hogy leszar minden erkölcsi gátat. Nincs még képe a jövőről, nem számít semmire, ezért nem tud elveszíteni semmit. A szex csak az éjszaka része lenne számára, a történet megfelelő folytatása, vagy egy kifejeződése annak az érzésnek, ami feszít mindkettőnket.

Igen, kívánom őt. És mégis tudni akarom, hogy az fog történni, ami Előd számára a legjobb. Ha nem egymásnak lettek teremtve, váljanak el! Ha mégis, akkor forrjanak össze még jobban!

– Egyedül ő lát engem – válaszolja Nina. – Mellette lehetek a legtöbbször önmagam. Meg a legtöbb önmagam. Érted? Mások csak részeket kapnak belőlem, és nem is kíváncsiak a többire. Benne így megvagyok… majdnem egészben.

Mégis reménytelen mellette, eléggé, hogy pirosban fürdessen egy éles kést. Nem boldog, sőt, mintha maga lenne az Éhség. Azt hiszem, meg tudom érteni… Előd olyan gyorsan fejlődik, mindenben, egyik pillanatban egy senki, a másikban törtet felfelé.

De az a hátránya, amivel indult, behozható valaha? Nina szeretetről beszél, és a hangja közben üres és tárgyilagos, mintha csak elismerne egy részeredményt. Nem hallok benne szenvedélyt.

– Szereted?

– Hogy ne szeretném? Felszabadított. Ha egész életemben csak annyit kapnék tőle, amit már eddig megkaptam, akkor sem felejtem el a sírig.

A sírig. Simán gördül a szó, mert mindketten tudjuk, hogy nagyon sokáig nem fog még meghalni. A csuklójára téved a szemem.

– Csak egy részem – válaszolja. – Az egyik tanárunk azt mondta, a legtöbb öngyilkos csak ki akar vágni magából valamit. Most értettem meg.

– Mit vágtál ki magadból?

– Talán egy hazugságot.

– Milyen csonkának lenni?

– Nem tudom. – Rám néz, mintha csak várna tőlem valamit. Aztán folytatja. – Egyelőre üres. Azt akarom, hogy feltöltsenek… valami újjal.

Egymás szemébe nézünk. A válaszúthoz érkeztünk. Ninán csak egy top és egy bugyi van, nyilván, amik legfelül voltak a fiókban, egy nyuszis felső, egy fátylas anyagú, csipkés fekete tangával, ami biztos, hogy egy erotikus szetthez tartozik. Átlátszanak rajta kitárulkozó ajkai a sárga derengésben, és bepirult szőrtüszői a frissen borotvált szeméremdombján. Talán úgy gondolta, hogy szexin akar meghalni.

Ha most a lábára teszem a kezem, smárolni fogunk, a nyakamba kapaszkodik, átkulcsol a lábaival és az ágyhoz viszem. A szívem vadul zakatol a képzettől, és a farkam lüktetve merevedik, a számban érzem a helyrehozhatatlan bűnök kocsmaízét. Megtölteném, a szó fizikai értelmében, és amíg sikoltanánk, izzadnánk, vergődnénk, valami mást is adnék. Másnap felmondaná az albérletet, és elindulna otthonról. Szinte látom magam előtt a színtelen és hideg arcát, ahogy megteszi, végérvényesen, és soha többé nem hallunk róla. Akkor bevillan Előd síró arca.

A kezem kinyújtom… és elveszem Nina sörét. A két dobozt az ablakpártkányra teszem, ujjaim között Nina ujjai. Felsegítem, egymás szemébe nézünk. Ver a szívünk hevesen. Mindketten tudjuk ezt az utat, és hogy mivel jár.

A legszebb lenne, ha…

– Hagyjuk a faszba! – sóhajt Nina lemondóan, és elenged.

Megnyugszom. Jaj, de jó, hogy ő mondta ki! Éppen így a tökéletes. Így maradunk mindketten hűek.

– Nem ér annyit az egész – folytatja. – Nekem Előddel kell lennem.

– Örülök, hogy engem hívtál – fogom meg az arcát, csak hogy érezzem, amit nem láthatok, a meleg könnyeket a szeme alatt.

– Én is. Más megtette volna a helyedben.

A romantikus filmekben az emberek mindig megértik egymás utalásait, de nekem fingom nincs, hogy a szexre gondolt, vagy arra, hogy nem kérdeztem semmit. Tulajdonképpen nem is érdekel, csak haladni szeretnék.

– Mossuk fel azt a szutykot! – javaslom. Egyszerre érzem, hogy megmentettem a barátom becsületét, és hogy mekkora kicseszés magammal, hogy a takarítást választottam egy vad parti helyett.

Nina szó nélkül egy szekrényhez lép, előveszi belőle a vödröt, meg a felmosót, és a fürdőbe vezet. Út közben felkapcsolja a villanyt. Fenekén látszik a vonal, ahol vége volt a széknek.

– Anatolij – szólal meg, miközben elkezdi felitatni a véres vizet a kád mellől. – Neked mi a történeted?

Ez is egy életérzés. Sztorizgatni, amíg ő fátyolbugyin átlátszó puncival, szájában a Dunhillel a saját vérét takarítja.

– Mire vagy kíváncsi?

– Te nem félsz a haláltól.

– Ismerjük egymást, ő meg én. – A vödörbe hamuzok, mire Nina homlokát ráncolva ró meg. Ilyenkor úgy néz ki, mint egy rutinos családanya. Ezt persze senki sem meri megmondani neki, mert mindig gyereknek akar látszani. – Még régenről. Elég szoros a kapcsolatunk.

– Nem úgy beszélsz, mint aki rokont temetett.

– Az mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Persze, álltam már sír fölött. Egyet segítettem megásni is. Nincs benne semmi. Mármint, ez most morbidan jött ki, de érted. Számomra ez nem félelmetes, hanem inkább arról szólt, hogy az öreg azt akarta, hogy én ássam, hát én fogtam az ásót, kimentem hátra, és nekiálltam. Ő már nem láthatta, de valahogy mégis, ez neki szól, mert ő ment el.

– Tisztelet – segít Nina.

– Igen, az, tisztelet. Erről szól az egész.

– És honnan ered a bátorságod? Mikor ismerted meg a halált?

Mélyen szívok a cigibe, és benntartom a füstöt. Soha nem mondtam el senkinek, és meg voltam róla győződve, hogy nem is fogom. De most parazsat hány a gyomrom. Bármekkora ostobaság is, ebben a pillanatban el akarom mondani. Lehet, hogy elhiszi, de valószínűbb, hogy nem. Csak az élmény kedvéért: hadd szóljon!

– Tizennégy lehettem, amikor először találkoztunk. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Nina kihúzza magát, a felmosóra támaszkodik, és döbbent arcot vág.

– Ne szarozz velem! – mondja, de persze tudja, hogy – Az igazat mondod.

Nem tudom többször elmondani. Igen, érzem. Ez kell az éjszakához… hogy Nina is lássa az én gyengeségem. Így talán már nem annyira megcsalás ez az este, hanem… igen, ez valamilyen szinten inkább barátság, bár nem tudom, hogy miért.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kidobjam a csontvázat a szekrényemből. Nina… Engeded, hogy én is meghaljak a kezedben?

Nina egy pillanatra gondolkodik, aztán belecsavarja a felmosót a vödörbe. Véres marad a sok kis rongyfonat, ezt már ki lehet dobni.

– Gáz, ha közben takarítok?

– Csak szólj közbe bármikor, és átveszem.

– Majd félúton.

Újra akarom kezdeni. Ünnepélyesen megköszörülöm a torkomat, a csikket kioltom a tócsában, és új szálat gyújtok.

– Tizennégy lehettem, amikor először láttam a halált. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Minden szóval egyre könnyebb. A történet felszakad bennem, mint a slejm, és megráz, mint egy orgazmus. Soha nem tudatosult bennem, hogy ennyire el akarom mondani.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: