Sötétbe borult a szoba, csak a hosszú ablaksoron áradtak be az éjszaka fényei. Vibráló sárga elektromos fény, a Hold halovány kék derengése, mint lepel terültek szét a vakolatlan téglafalon, a tágas párkányon, a fémrács függőfolyosón. A lakás egyszer egy hatalmas gyárhoz tartozott, talán épp egy szétszerelt gépház lehetett, most a feltörekvő dzsentri szimbóluma.
Avad révetegen sétált fel és alá a függőfolyosón, ezüst üstökű sziluett a fény előterében. Útiköpenye még a vállán lógott, körgallérja szétterült felkarján és mellkasán. A feltörekvő újgazdagok divatját követte, csatos bőrkesztyűt és bakancsot viselt, kettős fegyverövén egy rövid szablyával. Amerre járt árnyéka még mélyebb sötétséget vetített a szobába. Gondterhelt léptei halkan csattogtak fémen. Tudta, hogy őrök veszik körül, tudta, hogy elfedte minden nyomát, mégsem alhatott nyugodtan, amíg egy gyilkos jár a nyomában. Ki intézhette el Kobort? Ki jöhetett rá…? Megtorpant.
Valami történt. Nem tudta megmondani, hogy mi, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Majdnem elhessegette magától az érzést, amikor az újra rátört, egy éles, fájdalmas hullámmal a mellkasában. Összegörnyedt és felnyögött. Nyál csorgott a szája széléről, nem bírt levegőt venni, egy másodpercig csak nyöszörgött. Valaki meghalt. Biztosra vette. Tudta. Érezte. Egy szúrás, épp csak elkerülte a szívet elsőre, de (tovább…)
Hollódombi 