Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2015. október

Atomvihar

Egy férfi rohant keresztül a rég kihalt gyártósoron, évek óta érintetlen por kavargott vegyvédelmi kabátja körül, és olvadt hó csillogott csuklyáján és gázálarcán. Artikulálatlan üvöltéssel ugrott át egy ledőlt támasztó elemet, több emelet magas ablakok előtt, de a csúcsívek túloldalán sötét volt, mintha éjszaka lenne. A férfi, akit most épp Vörös Egyesnek hívtak, megcsúszott a mocsokban, de tapasztaltan vetődött előre, átfordult vállán, és újra talpra érkezett. Hátra nézett a válla fölött. Egy pillanatra hallgatózott. A falakat behálózó csöveken mintha árnyékok mozognának. A raktár felé vezető főfolyosón a sötétség megelevenedni látszott az üldözők tömegétől. Vörös Kettes úgy sikoltott fel, mint anyjáért síró gyermek, és újra futásnak eredt.

A gyártósor végén egy belépő csarnokba nyíló kapu várta. A vakolatlan téglafalakra vaslépcsők futottak fel, hogy függőfolyosókba torkolljanak. Egyes tudta, hogy odafent a halál vár rá. Az arcáról csorgott a verejték a maszk alatt. De a kijárat? A nukleáris télbe? Akkor inkább a küzdelem! Balra fordult, és a lépcső mellett ott várt rá Zöld.

A fickó bátor lovagként sétált szembe vele, peckesen, csuklyáját hátra dobta, és a kabátja alól egy markolat állt ki a válla fölött. A szeme szabad volt, sőt, ahogy lefejtette magáról a bőrmaszkot, egész arca szabaddá vált. Gondoktól ráncos arcán fiatal pajkosság csillogott, és halálra vált eltökéltség. Mindig is Zöld játszotta jobban a bátrat.

– Mi az? – kérdezte sziklaszilárdan, ahogy Egyes felé rohant.

– Rádiokatív zombik! – sikoltott Vörös.

– Fuss tovább! – határozott Zöld, és laza terpeszbe állt. Színpadias mozdulattal ragadta meg a markolatot válla fölött. Az Egyes épp odaért mellé, mikor befejezte a gondolatot. – Majd én feltartom őket.

Az Egyes ezúttal lefékezett. Ez most nem olyan, mint általában, ez most… más! Belekapaszkodott társa gallérjába és vadul megrázta a fejét.

– Nem! – kiáltotta.

– Nem?

– Ezúttal… túl sokan vannak! – A hangja egészen sikoltásig magasodott.

Zöld pislogott egyet, mire elérte a felismerés. A szemei elkerekedtek, és az arcára halálra vált kifejezés ült.

– Túl sokan?! – kérdezte döbbenten.

– Erre! – fogta meg Vörös, és a vaslépcső felé húzta.

Zöld sikoltva követte. A pánik elhatalmasodott rajtuk, estek-keltek, amíg irányba fordultak, aztán a lépcsőre vetették magukat. Bakancsaik csörömpölve szedték a fokokat az emelet felé. Hátranéztek az üres csarnokban, zihálásukat fülsüketítően verték vissza a falak. – Mindjárt utolérnek minket!

– Rohanj! – sürgette Zöld. – Gyorsan, gyorsabban, gyerünk!

Ahogy a fokokat szedték, tudták, hogy az életük múlik rajta. Az emeleti függőfolyosó egy irodába vezetett: mintha egy apró ház nőtt volna ki a falból gomba módjára, a csarnokra néző ablakokkal. Az ajtó félig nyitva állt. Egyes feltépte, bevetődött a sötétbe, és szinte rögtön felsikoltott. Egy kabáttartóba akadt be a gallérja.

– Áááá! – ordította torka szakadtából, miközben hasra esett. – Radioaktív zombi!

Zöld rögtön előrántotta partvisnyél-kardját, hősiesen megforgatta, és támadásba lendült.

– Mutáns! – kiabálta, és belerúgott az akasztófába. Amaz keresztül repült volna a szobán, ha nem akadt volna be Egyesbe, így viszont átbukfencezett a férfi fölött, teljesen megtekerve a kabátot.

– Radioaktív mutáns zombi! – sikoltott férfihoz méltatlan hangon. A csuklyája hátra nyílt, felfedve mézbarna rasztáját. – Szedd le rólam!

A „kard” előrelendült, csattant a rúd közepén, aztán az akasztó horgokon, egyszer, kétszer, háromszor, míg Zöld meg nem ragadta a kabáttartót, hogy a sarokba hajítsa. A sötétben korhadt fabútorok döndülése és reccsenése hallatszott. Egyes sikoltva vergődött, amíg Zöld el nem kapta a kezét, hogy talpra rántsa. Egy meghitt pillanatig egymás arcát figyelték. Mindkettejük verejtékben úszott a hideg ellenére is.

– Jól vagy? – kérdezte Zöld.

Vörös Egy letörölte a szemébe csorgó izzadtságot.

– Én…

De abban a pillanatban fény gyúlt a sötétben. Fényszórók vakító pászmái vetődtek rájuk, ahogy valami, féltucat lámpaszemmel, megemelkedett az íróasztal roncsa mögül. A fém test szelvényezett csáplábakon állt, hidraulikája ennyi év után is hibátlanul mozgott. Egyetlen pillanat alatt előttük termett, föléjük emelkedett, és fenyegetőn bámult le rájuk. Borzasztó, recsegő pléhangon szólt rájuk.

– Illegálisan tartózkodnak a faktórium területén, felszólítom Önöket, hogy rögvest azonosítsák magukat!

Zöld sziszegve takarta el az arcát. Vörös Egyes lemondóan fújtatott, és lehúzta a fejéről a gázmaszkot. Évek óta elfogytak a légszűrők amúgy is, legfeljebb dísznek jók, meg a játékokhoz. Kedveszegetten törölte meg a homlokát.

– Áh – morogta lehangoltan –, nem gondoltam volna, hogy ezek a szarok még mozognak.

– Ne már! – nyafogott Zöld, félvakon takargatva arcát. – Kapcsold már ki!

– Megismétlem, illegálisan tartózkodnak a…

– Hagyd! – intette le Egyes. – Úgysem hallgat ránk, amíg…

–… faktórium területén, felszólítom Önöket, hogy…

– … nem azonosítottuk magunkat. Hogy én mennyire…

–… rögvest azonosítsák magukat!

–… utáltam ezeknek a kaszniknak az archaizáló stílusát. Várjál! – szólt rá a gépre, ami hirtelen fölébük nyomult, mint egy dühös polip. – A rohadt életbe már, higgadj le! Én programoztam a fajtádat! Nah… Hogy is hívtak régen?

– Albert – találgatott Zöld.

– Albert?! Ilyen hülye nevem volt?! – kérdezte az Egyes döbbenten. – Ne szédíts! Nem Gabrielle?

– Azt hiszem, az női név – morogta Zöld.

– Harmadik felszólítás!

– Jól van már! – kiáltottak rá kórusban.

– Akkor Gabriel.

– Na, az már lehet.

– Gabriel Hunt – mondta maga elé, aztán a lámpaszemek felé fordult, amik őt pásztázták. A polip fürgén fordult felé acélcsápjain. – Gabriel Hunt, adminisztrátor, a számom… hat-hat… valami.

– Gabriel Hunt hangazonosítás megerősítve.

– Ja, tényleg, olyan is van – vakarta a tarkóját Egyes. – Karbantartói felülírás!

– Adminisztrátor bejelentkezve.

A két férfi egymásra nézett.

– Na, ez már nem rossz – biccentett Zöld.

– Védelmi protokoll? Ja, az lesz, asszem. – A géplényre nézett. – Védelmi protokoll kikapcs!

– Védelmi protokoll kikapcsolva.

A sentinel – így hívják, eszmélt rá Egyes – összehúzta magát, és leereszkedett közéjük. Ovális fémtestét mattra festették, hogy ne látszódjék a sötétben. Számtalan fényszórója elhomályosult. Végigsimítottak rajta, élvezték a kesztyűn keresztül is érdesnek ható tapintását. Zöld megkopogtatta.

– Mit csináljunk vele? – kérdezte lehangoltan. Odakint, a sötétben kavargott a hó. Szerencsére, az apokalipszis, ami véget vetett a világnak, valójában nem atomháború, így akár ki is mehetnének… Ha nem lenne olyan átkozottul hideg! Otthon van egy kis tűzifa felhalmozva a hordók körül, de ilyen sötétben hazamenni csak macera.

Amíg játszhattak, nem volt baj a hideggel, de ez a bádogpók lerombolta a hangulatot. Vörös Egyes nagyot sóhajtott, majd kisvártatva felderült.

– Szinte bármire be tudtam programozni anno – mondta izgatottan. – Kérek egy parancssort!

– Mi az?

– Egy csomó hasznos funkciója van… Plazmavágó, hatalmas teherbírás, meg hálózati modulok, térképek, és el se hinnéd, hogy egy kis turkálással milyen penge lesz a mesterséges intelligenciája! Csak néhány korlátozást kell feloldani benne…

– Oh – jegyezte meg Zöld. – Tudom, mire gondolsz!

Egy órával később Zöld sikoltva vágott át a romos gyártósoron, átszaltózott a ledőlt oszlop fölött, de nem menekülhetett. Tudta, hogy a végzete ott éri utol. Az emeletről fémes csörgéssel ugrott le egy polipkarokon járó gépszörny, fényszóró pászmákat vetve a félhomályba. Csattanása fülsüketítően hatott, légörvénye messzire lökte a port. A mutáns kiborgpolip hátán az élőholt mutáns zombik vezetője, Vörös Egyes ült, kezében a szent partviskarddal.

– Utána! – kiáltotta előre suhintva. Plazmavágó kék íve villant, megfestve a porörvényt. A gép egyszerűen átlépett az oszlop fölött, és Vörös Egyes gonosz kacagását visszhangozták a falak.

Odakint a város sötétben állt. A hóvihar süvítését leszámítva néma csendben.

Herberger Máténak, Regász Alajosnak, Czabán Csabának és Bakti Viktornak.

A legokosabb idiótáknak, akikkel a nukleáris télben is lehetne bulizni.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: