Ez a titok mindent megváltoztat

Álmomban tengerésztiszt voltam egy jövőbeli, csillagközi háborúban. Az emberi faj két részre szakadt, a győzelemre álló fasiszta birodalomra, és a tőle csak kicsit lemaradó köztársaságra. Én a köztársaság oldalán harcoltam, egy közepes rendfokozatan. Tudtam, hogy megteszem a dolgomat a hazámért, de tudtam, hogy csak egy fogaskerék vagyok a gépezetben, még csak nem is egy nehezen pótolható fogaskerék. Egy nap toborzók kerestek fel, hogy egy hírszerző programban vegyek részt. Be kellett hatolnom felderítőként és kémként az ellenséges területre, és az ő hajójukról kellett információt kihoznom. A választás azért esett rám, mert már jártam elfoglalt ellenséges hajókon, ismertem a kinézetüket és a működésüket, így el tudom játszani, hogy kvázi „otthon” vagyok. Nem örültem a feladatnak, féltem tőle, hisz egyedül maradok egy seregben, ahol mindenki az ellenségem, és mindenki meg akar ölni, ha kiderül, hogy ki vagyok. De az a fajta ember voltam, aki megteszi, amire a hazájának szüksége van. És ha meghalok? Senkinek sem fog hiányozni pont ez a fogaskerék. Kicserélik egy csillogó újra.

Nem volt időnk egy teljes kiképzésre, a lehetőség ablaka rohamosan szűkült. Tudjuk, hogy egy szadista főtisztnek az ellenséges hajón vannak kapcsolatai, amik majdnem az uralkodóig húzódnak. Ha bármit megtudok ezekről a kapcsolatokról, akkor közel juthatunk ahhoz, hogy legfelső szintű információkról értesüljünk. Nem volt idő teljes kiképzésre, de fejben igyekeztem felkészülni. Egyszerű ember voltam, egyenes, gyors, hatékony, mint a legtöbb katonatiszt, ezért egy olyan módszert választottam, ami számomra nem jelentett túl nagy megerőltetést: tégy úgy, mintha az ellenség katonái is csak emberek lennének. Beszélj úgy, mintha belsős lennél, és hagyd, hogy kipanaszkodják magukat! Figyelj oda rájuk, légy a barátjuk, segíts nekik, és haladj szívességről-szívességre!

Egy határvidéki bolygón kezdődött az akció. Az ellenség rombolói elég kicsik voltak ahhoz, hogy büntetlenül be tudjanak lépni a légkörbe, le tudjanak szállni – főleg vízre – és utána önerőből újra el tudják hagyni a bolygót. Egy New York méretű nagyváros mellett, az öbölben, két szolgálaton kívüli romboló horgonyzott, várva, hogy újra megtöltsék a raktáraikat, és hogy megkapják a parancsaikat. Egy lopakodó csónakkal vittek oda, tiszti egyenruhában. Reszkettem, de

Read Full Post »

A Rózsaműves utolsó lánya

Sötétbe borult a szoba, csak a hosszú ablaksoron áradtak be az éjszaka fényei. Vibráló sárga elektromos fény, a Hold halovány kék derengése, mint lepel terültek szét a vakolatlan téglafalon, a tágas párkányon, a fémrács függőfolyosón. A lakás egyszer egy hatalmas gyárhoz tartozott, talán épp egy szétszerelt gépház lehetett, most a feltörekvő dzsentri szimbóluma.

Avad révetegen sétált fel és alá a függőfolyosón, ezüst üstökű sziluett a fény előterében. Útiköpenye még a vállán lógott, körgallérja szétterült felkarján és mellkasán. A feltörekvő újgazdagok divatját követte, csatos bőrkesztyűt és bakancsot viselt, kettős fegyverövén egy rövid szablyával. Amerre járt árnyéka még mélyebb sötétséget vetített a szobába. Gondterhelt léptei halkan csattogtak fémen. Tudta, hogy őrök veszik körül, tudta, hogy elfedte minden nyomát, mégsem alhatott nyugodtan, amíg egy gyilkos jár a nyomában. Ki intézhette el Kobort? Ki jöhetett rá…? Megtorpant.

Valami történt. Nem tudta megmondani, hogy mi, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Majdnem elhessegette magától az érzést, amikor az újra rátört, egy éles, fájdalmas hullámmal a mellkasában. Összegörnyedt és felnyögött. Nyál csorgott a szája széléről, nem bírt levegőt venni, egy másodpercig csak nyöszörgött. Valaki meghalt. Biztosra vette. Tudta. Érezte. Egy szúrás, épp csak elkerülte a szívet elsőre, de

Read Full Post »

Agnosztikus szívvel Jézusról álmodni…

… furcsa érzés.

Read Full Post »

Álomnaplóból: Carmona Carmen élete

Ez a könyv nem a jóságos anyakirálynő életéről szól. Nem, értekezzenek róla a derék történelemtudósok, akik annyi jó évet szántak rá, hogy megismerjék az életét. Életemben először úgy döntöttem, önző leszek. Kiérdemeltem, megvettem a jogot, annyi szenvedés árán. Akkor miért is nem az én nevemet viseli ez a történet? Mert, kedves olvasó, majd meglátod, hogy mennyire elválaszthatatlanul összefonódott életem ezzel a furcsa nővel.

Hogy miért furcsát mondok, az is hamar kiderül, mikor rájössz: a jóságos anyakirálynő régen nem volt más, csak egy egyszerű zsarnok lánya. Nem becsmérelni akarom, és nem elvitatni az érdemét, épp ellenkezőleg: lásd, hogy miből tört ő ki, és mennyire magasra jutott!

Igen, amikor először találkoztunk, az a Mikarevoi Diadal után történt. Az egész ezredünket hazarendelték szemlére a Tarannin téren, a királyi palota előtt. Igen, ez ugyanaz a Tarannin tér, ahol majd a diákok vérrel mossák fel a fajtisztasági program sértését, de ez majd csak egy évtized múlva következik be.

Megtiszteltetésnek szánta a dinasztia, de nem tudom, akadt-e köztünk olyan, aki annak vette. Szünetnek tűnt inkább. Kis kitérő a golyók záporából, az ágyútűz fakasztotta földgejzírek közül. Ideiglenes búvóhely a halál elől. Egyszerre próbáltuk kiélvezni, és egyszerre idegenkedtünk tőle. Folyton a puskáinkat kerestük, a golyókat ellenőriztük. Nem hittük el, hogy itthon vagyunk, mert annyira álomszerűnek tűnt az, hogy még létezhetnek ennyire békés utcák, tiszták, vértelenek, sehol egy barrikád vagy fedezék. Ha elhiszed, ha elengeded magad, talán kiderül, hogy ez az egész egy álom, és mikor a következő pislogás után kinyitod a szemed, a hideg kövön találod magad, ahogy lassan egy kimeneti seben elcsorog belőled tested minden melege és fölötted megállíthatatlanul kerepelnek a gépágyúk.

Pökhendinek láttuk akkor a fiatal Ravonna Carmen királyt. Fekete bőre elérhetetlenül magasra emelte őt, és díszektől nehéz fehér uralkodói ingje csak még jobban kiemelte a színét. Egy megmaradt felesége az oldalán állt, de háta mögött már ott állt az újabb szerető. Öt gyermeke tisztes távolságban maradva követte őt. Szemem sarkából nem bírtam nem figyelni az automobilt, amin érkeztek. Számukra rangot jelképezett. Számunkra híreket. Parancsokat, hogy a vágóhídra rohanjunk.

Ravonna fel-alá járkált a légió előtt, csodálta a szabályos sorokat és oszlopokat, amiben álltunk. Odajött hozzánk, belemarkolt zubbonyunkba, megrángatta a kitüntetéseket, néha fehér vigyort villantott ránk. Amikor tovalibbent, az az undok fia odasúgott nekünk, hogy apja ezt ajándéknak szánta, fogadjuk büszkén a tisztességet. Legszívesebben pofon vágtuk volna. Az igazat megvallva sorsot húztunk, hogy ne kelljen az első sorban állnunk, ahol szemtől-szembe láthatjuk azt az embert, aki elkezdte ezt az őrült háborút. Itt már valószínűleg sejted, hogy velem mi történt.

Nos, rövidebbet húztam. És egy pillanat alatt szemtől-szembe találtam magam a királlyal.

Read Full Post »

Egy író álmai

A teljesség igénye nélkül, kifejtetlenül néhány a mai álmaim közül:

1. A szegényeknek le kellett migrálniuk az áradó Dunán. Egy alacsony hídról eresztettek le minket, engem egy jó nagy csónakba egyedül, evező nélkül. Az út egyben verseny is volt – gondolom a lakhatásért.
2. Gazdag és sikeres emberekként gyűltünk össze egy teremben, ami valahol a föld alatt volt, én egy trónszéken ültem. Az intésemre behoztak egy embert – közép-alsó osztálybélit –, akit az otthonából raboltak el, a családja mellől. Mellette egy asztalon eszközök – kalapácsok és egyebek. A játék célja: öld meg az embert úgy, hogy nem érsz hozzá. Csak beszéltek. Az első ember az enyém – hagyományosan. Mire behozzák, már kész a tervem. Rutinból és zökkenőmentesen látok hozzá.
3. Barney Stinson vámpírrá vált, és hősiesen menekíti a szerelmét a maffia elől. A maffia elég hülye ahhoz, hogy üldözzön egy vámpírt egy kihalt raktárba. Megkérdeztem unokaöcsémet: és mi a f@szt csinálsz, amikor a vámpír szembe fut veled? Barney-nak viccesebb ötlete volt.
4. Egy denevér röpköd a szobában és nem merek aludni tőle, mert folyton rám akar leszállni.
5. Egy posztapokaliptikus világban partra vetett tengeralattjárók belsejében élünk. A radarszobában az egyik számítógép ontja magából az infrasugárzást. Szaunának használjuk: bejövünk a nukleáris télből, derékig levetkőzünk – nők, férfiak – és leülünk a számítógép mellé egy húsz percre. Közben a háttérben egy orosz férfi keres valamit, a lyukkártyás gépek analóg kijelzői pedig még mindig próbálják mérni a mélységet és a nyomást. A kemény hóviharban mindkét mutató ingázik.

Read Full Post »

Alíz-játék a hercegnőkkel

A hercegnők a Sisakhegy melletti szép zöld mezőn sorakoztak fel az Alíz-versenyre. Ködbe burkolózó, de napfényes reggel volt, az ijesztő próbatételek csípős hidegében dideregtünk. Össze is húztam magamon a bájos stólát, és aggódva figyeltem a versenyzőket.

Az én hercegnőm fel és alá járkált, kezét karba fonva, és bár türelmetlen arcot vágott, mégsem vesztette el méltóságát. Smaragdzöld bársonyruháján egyetlen gyűrődés sem látszott, sietős lépteit is az illendő és elvárható eleganciával tette meg abroncsos harangszoknyájában. Parázslelke csendesen izzott, tűzvihart jósolva. Hajában minden tincs a helyén ült. Már kétszer kellett megigazítanom, de még mindig állta a sarat, és ennek csak örülni tudtam. Órákig játszottam vele, hogy a virágformába csomózott haj, és a belé kötött kis csengettyűk éppen pont jól emeljék ki arcának szögletes vonásait, magukban viszont ne legyenek se túlzók, se hivalkodók.

Igen, a giccs az egy olyan kiváltság, amit csak a tudatlan és otromba aljanép engedhet meg magának, mint én. Öltöztető lány vagyok, és boszorkány, és már számtalan alkalommal megtanultam, hogy nem lehet minden nő hercegnő, sőt nem is kell, és néha különösen kifizetődő nem annak lenni. Most például viselhetem ugyanazt a ruhát, mint ő, de elhappolhattam azt a tökéletes fejdíszt! Ehhez minden hajamat a fejem jobb oldalára kellett kötnöm egy szabályos, nagy mandalába, aminek szirmai és masnijai közé aranybordákra hegesztett kis tündérházak ereszkednek le a maguk természetes káoszában, mint ahogy egy sziklás bércről tennék, kusza párkányok és tincsbarlangok között. Az ötvös olyan alapos munkát végzett a részletekkel, hogy minden kunyhó belsejébe be lehetett látni, ahol valósággal történetet meséltek a széttolt bútorok, előhagyott könyvek és tányérocskák. Néha elgondolom, hogy talán valódi tündérek lakták egykor.

Szépséges hercegnők mászkáltak a felkelő naptól sárga köd előtt, ki-ki halkan beszélgetett, ki sarlós tőrét szorongatta, ki csendben imádkozott. Gyönyörű, harmatos hajnal, aminek egyetlen rútsága, hogy a jelenlévők közül ketten már nem láthatják meg az éjszakáját.

A kieső – és öltöztetője – halállal lakol.

Read Full Post »