Sokáig sok irányból töprengtem erről a témáról, hogy hogyan fussak neki. Számomra a téma eredetileg nem egy politikai kérdés volt, hanem abszolút írástechnikai. Valahol a tinédzserkorom során, Robert Jordan műveit olvasva, tudatosan hoztam egy olyan döntést, hogy bármihez is nyúljak, bármilyen zsánerben fogok alkotni, azt egy hiperrealista megközelítésben szeretném tenni. Sosem szeretném a fikciót menekülésre használni vagy ajánlani. A fikció számomra a valóság egy újrarendezése, egy hely, ahol szembe nézhetünk a valódi problémáinkkal, anélkül, hogy a valódi tétek a fejünk fölött lennének, és anélkül, hogy nyomasztanának minket. A fikció játszótérré alakítja az arénát, amiben küzdünk. Megszelidíti a félelmeinket és lehetőséget ad szintet lépni emberként, anélkül, hogy elhagynánk a szobát.
Szembesülnöm kellett vele, hogy a realizmus nem egy zsáner vagy egy stílus, hanem egy képesség: csak azt tudod realistán bemutatni, amit ismersz. És ekkor, bezárkózott tinifiúként, rájöttem, hogy hiába törekszem arra, hogy sok nő legyen az írásaimban, gyakorlatilag nincs női hangjuk. Idealizált sztereotípiák voltak, amiket más regényekből, filmekből, sorozatokból ismertem. Ekkoriban találkoztam a Bechdel vagy Bechdel-Wallace teszt fogalmával, ami egy nagyon egyszerű próba. A kérdés – eredetileg filmekre kitalálva – az, hogy van-e a filmben két nő, akik műsoridőt kapnak egymással beszélgetve, és a téma nem egy férfi. Különböző gyűjtések készültek a mainstream filmekről, és kiderült, hogy az akkori hollywoodi filmek FELE nem képes egyetlen ilyen jelenetet felmutatni. Most nem egy kisebbségről beszélünk, hanem a nőkről, a népesség – és remélhetőleg a leendő olvasótáborom – feléről.
És akkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vannak rasszok, szexuális orientációk, szexuális identitások, vallások, stb., amiket semmilyen formában nem repezentáltam soha a történeteimben. És itt kezdődött meg egy közel évtizedes töprengés arról, hogy kell-e? Kell-e minden történetnek multikulturálisnak lennie, kell-e minden történetnek bemutatni egy meleg karaktert, esetleg egy transzvesztitát vagy transzszexuálist, kell-e minden történetnek társadalmi szintű problémákat boncolgatnia? És a legelső szempontom – mert hogy számomra ez még mindig nem egy politikai, hanem egy írástechnikai kérdés volt – az írástechnika. És az írástechnika egyértelmű válasza az, hogy nem szabad. Vannak a dramaturgiának bevett alkotóelemei, formái, fordulatai, sablonjai, és szinte minden oktatóanyag, amihez nyúlsz, előbb vagy utóbb vissza fog vinni téged a „hős útja” dramaturgiához, ami egy nagyon egzakt sablon. Ha úgy tetszik, ez a „négy akkord” a történetírásban, szinte minden film vagy regény, amit szeretsz, erre épül fel. Egy bevezetőben találkozunk egy hőssel, akinek bár van egy beteljesületlen álma, a fennálló rend és a félelmei megakadályozzák, hogy kimozduljon belőle, de végül történik egy tőle független incidens, ami fenyegeti a világát, a hős elindul megoldani a problémát, egy-két próbát sikeresen vesz, majd lepattan egy megoldhatatlannak tűnő akadályról, végül egy jelentős jellemfejlődés segítségével újra megpróbálkozik a megoldással, és lesz egy happy endünk vagy egy tragédiánk. A legtöbb fantasztikus film, a legtöbb dráma (mint zsánerfilm), de még a legtöbb romantikus történet is szétszedhető ezekre a darabokra, viszonylag egyértelműen, ha tudod, hogy mit és hol keresel. Ebben a sablonban gyakorlatilag szereplő archetípusokról beszélhetünk, van a hős, van az antagonista, van a mentor, van a tréfamester, stb. És egyszerűen nem fér bele az a fajta diverzitás, ami a valóságban létezik. Nincs annyi karakter, hogy meg tudjunk jeleníteni ennyi különböző embert. (Nyilván léteznek más dramaturgiai formák, de azoknak a többsége is visszavezethető a hős útjára.)
Ha megnéztem az író ismerőseimet – meglepően sokan vannak –, hogy ők mit gondolnak a témáról, nagyon sokan hevesen reagálnak a kérdésre. Nem egy ember fejezte ki, hogy senki sem mondhatja meg, mit KELL beletennie egy történetébe. Mintha egy társadalmi elvárással vagy egy támadással néznének szembe, ami elől meg kell védeniük saját magukat és az írásaikat. Mintha vérre menne. Mintha… félelmetes lenne? Ebben a párbeszédben konkrétan szerintem két-háromtucat íróval beszéltem, és a legtöbb álláspont ez volt. (És egy apró, de nagyon harcias kisebbség hangos ordibálással KÖVETELTE, hogy de igen is, minden írónak írnia kell a melegekről / különböző rasszokról / stb. Gondolom, mondani sem kell, hogy ezek a próbálkozások katasztrofális eredménnyel jártak. Kettő ilyen íróról tudok, akik közül az egyik már akkor is publikáló szerző volt, a másik pedig azóta azzá vált. A nyilvános vita, amit generáltak, iszonyatosan elmérgesedett és nagyon visszaütöttek rájuk anno.)
Én a legtöbb ilyen alkalommal eljutottam arra a pontra, hogy inkább hátra dőljek és ne fejezzem ki a félkész véleményem. Valami nem tetszett ebben az egész vitában. Valami nagyon… butának tűnt benne. Nyilvánvaló, hogy egy művésznek senki – egy másik művész sem – mondhatja meg, hogy hogyan kell alkotnia. Nem csak bunkóság, hanem kedvét is vehetjük az alkotónak, aki visszavonulhat, és közösség szinten elveszíthetjük azt, amit a világnak adott volna. De félni a témától és a kérdéstől, és ilyen hevesen reagálni rá…? Ez valahogy… Éretlennek és üresnek tűnt. Hiányzott mögüle valami. Hogy mi, ahhoz tennem kell még egy kitérőt az írástechnika felé.
Volt egy írói válságom, ami közben két éven keresztül bármit próbáltam írni, ugyanannak a két – számomra mérgező – témának valamelyikére futott ki, ezért minden egyes alkalommal abbahagytam a történetet és visszaléptem. Ebben az időszakban jöttem rá egy trükkre, ami segített átlendülni a nehézségeken. Egy jelenet megírása olyan, mint egy rejtvény megfejtése: hogyan mutatom be a főszereplőt úgy, hogy utálható legyen, de mégis kíváncsi legyél rá? Hogyan adjak olyan helyszínleírást, ami nem csak az érzékeidet fogja meg, de tájékoztat a világom történelméről? Ezekre, akár a híres játékokra és rejtvényekre, mint a sudokura vagy a sakkra, vannak bevett stratégiák, szerszámok gyakorlatilag. Rájöttem, hogy ezeket az eszközöket – mivel nem kézzel fogható tárgyak – szabályokként fogalmaztam meg a fejemben. „Most kell egy személyleírás, ami a szereplő mozgásával kezdődik, amiből kiderül a neme, utána egy testalkat, majd tetszőleges sorrendben ruházat és fej.” És az a kell az egy mocskos erős bilincs, és nagyon ijesztő tud lenni. Mi van, ha most nem akarom így írni? Mi van, ha most nem vagyok képes így írni? A rengeteg „kell” között megtanulsz rettegni a saját írásodtól, mert minden egyes „kell” egy mérce, aminek meg „kell” felelned. És akár mondatonként négy-öt ilyen eszközt is bevethetsz néhol! Rémképekként állnak körbe a „kellek” és lenéznek rád, a kicsi íróra, és fogalmad sincs, hogy mikor leszel elég nagy ahhoz, hogy meg tudd ugrani annak a kurva mondatnak a mércéjét.
De mi van, ha tényleg nem „kell” semmi? Akkor nem így „kellene” megfogalmaznom a mondataimat. (Látjátok, milyen nehéz kikerülni ezt a gondolkodásmódot?) Ha azt mondom, hogy valamit meg „kell” tenni, akkor abban ott van az, hogy sikerülhet vagy belebukhatok. És ez engem minősít. Kiötlöttem egy módszert, amivel át tudom fogalmazni az eszközeimet „megengedő” módszerre. „Ha most bemutatod a karakter mozgását, abból kiderülhet a neme az olvasó számára.” Az eszköz most már egy lehetőség, amivel megnyerhetek valamit. Vannak egész jeleneteim, ahol két bekezdés között egy fél bekezdésnyi szabály sorakozik, ebben a formában megfogalmazva, hogy átlendítsem magam a félelmeimen. Elsőre talán nem látszik, hogy ez mennyire fontos különbség a szemléletmódban – de érzésre olyan, mintha egész eddig az erődet veszve fuldokoltál volna egy folyóban, mert árral szembe úszva elfáradtál, és most… most nem új erőt adtál magadnak, hanem megfordítottad a folyót, hogy arra vigyen, amerre menni szeretnél.
És akkor térjünk vissza a politikai korrektségre. Mit nyerhetek azzal, ha nem csak az archetípusokat hozom be a történetembe? És rájöttem, hogy mindent. Az elmúlt tíz év élettapasztalata rengeteg mindenre megtanított az emberi sorsokról. Mit nyerek én magam? Az emberi sorsok univerzalitását. Vannak érzéseim – mindegyikünknek vannak –, amik a nekem szánt társadalmi pozíciómban – az én nememmel, bőrszínemmel, ízlésemmel, stb. – nem kifejezhetőek, mert ha megpróbálom élőben, az emberek furán reagálnak rá, elhatárolódnak tőle, stb. Mert nem játszom azt a szerepet, amit az ő elméjük rám osztott. És ezek általában nem nagy dolgok, apróságok, de… de vannak más emberek, akiknek talán az életük központi kérdése. Például, hogy szólíthatsz meg egy idegent egy kocsmában, aki szimpatikus neked, és esetleg vonzó is? Ez a téma elég ijesztő lehet sokaknak, és ha mondjuk ezt felhozod a baráti körödben, még ki is röhögnek, hogy nyuszi vagy. (Aztán iszol még egy kört és úgyis megteszed.) Na de hogy szólítasz le valakit egy kocsmában, ha fiatal meleg férfi vagy egy homofób közösségben? Ha rossz helyen, rossz módon teszed, annak megaláztatás vagy akár fizikai sérülés is lehet a következménye. A félelmünk ugyanaz, de a tétünk nem. Viszont ez már egy olyan tét, amiről érdemes írni, és amiben kifejezhetem a saját félelmem. Ez már egy olyan tét, aminek lehet helyt találni egy történetben, ahol véges számú szereplő lehet.
És mit nyer az olvasó? Azt, hogy valaki végre reprezentálja őt és az ő problémáját egy történetben. Valaki végre nem menekül el a kérdés elől, nem veszi támadásnak azt a tényt, hogy ő létezik, nem próbálja megvédeni a világát őtőle. És ez egy nagyon intenzív érzés, egy erős katarzis lehet, ha eddig nem találtad meg magad a saját zsáneredben. És mit nyerünk mindketten? Lesz egy könyv, amit valaki örömmel olvas, és talán emlékszik rá pár évvel azután is, hogy felrakta a polcára.
A végső tanulság nekem a karaktertervezéssel kapcsolatban egy kicsit visszatérés a dualista világképbe: hogy a testünk és az elménk egy kicsit két külön dolog, sosem független egymástól, de nem is egyenlő egymással. A testem egy jármű, amiben az elmém utazik. Az elmém pedig ugyanazt akarja, mint az összes többi elme: minél több örömöt, minél kevesebb bajt. Fogj meg egy vágyat, valami egyszerűt, például, hogy szeretnél egy álomesküvőt, a szerelmeddel az oldaladon. Tedd be ezt a vágyat különböző testekbe és nézd, mi történik. Mennyi esélye van egy modellszép, szőke lánynak erre? Mennyi esélye van egy molett kreol lánynak erre? Mennyi esélye van egy meleg férfinak erre? Mennyi esélye van egy leszbikus nőnek erre? Mennyi esélye van egy tolószékes nőnek erre?
És ha még azt is nézzük, hogy hol van ez a test, és milyen más címkék vannak rajta? Mennyi esélyed van egy álomesküvőre, ha iszlám vagy egy keresztény országban? Mennyi esélyed van az álomesküvőre, ha karrierista nő vagy, és ha gyereket vállalsz, sosem hozod be azt a versenyelőnyt, amit a riválisaid összeszednek veled szemben? Mennyi esélyed van az álomesküvőre, ha egyetemi professzor vagy, aki az egész életét egyetlen tudományos témának szentelte, és kizárólag a kollégáid értik, hogy mi és miért olyan fontos számodra az életben? Mennyi esélyed van az álomesküvőre, ha egy betört ablakokkal teli kerületben nőttél fel? Mennyi esélyed van az álomesküvőre, ha szegregációban, szögesdrót mögött töltöttél két évet a gyerekkorodból?
Nézd végig, „érezd végig”, hogy változik a történet, és hogy mégis, mennyire sok az érzés mögötte, ami szinte ugyanaz testről-testre ugrálva. Ezek az állandóan változatlan érzések azok, amik minden olvasót megszólítanak, akkor is, ha történetesen teljesen más rétegbe tartoznak, mint az olvasó. És ami más két test között? Azok pedig a részletek, amik élővé teszik a karaktert, és konkrét olvasócsoportokat szólítanak meg.
Rendben, de akkor írnom kell arról is, amiben ők… mások… nem? Szóval, ha pl. egy meleg férfit írok és a szexuális orientációja számít a történetben, akkor nekem le kell írnom egy szerelmet egy férfi felé… Ez… nem gáz? Hát, egyrészt miért lenne gáz? Nem hinném, hogy az autentikus szeretetet szégyelleni kellene. Másrészt, ha romantikus szálat írok, és felkerül a női szempont, akkor is le kell írnom egy szerelmet egy férfi felé… ha csak az érzést, és a férfi karakter testi-személyiségbeli méltatását nézzük, miben más ez? Egy jó író le tud írni olyan érzéseket, amiket még nem érzett. És ha azt kockáztatom, hogy megbélyegeznek a témám miatt…? Nos, minden írónak van joga eldönteni azt, hogy mennyire fél attól, hogy megbélyegzik. Azoknak a kollégáknak, kollegináknak, akik még nem élték át, szólok: meg fognak, bármit teszel, akkor is megkapod a bélyegeidet. Csak az változik, hogy mit sütnek rád és mennyire vagy rá érzékeny. Ha publikálsz, leszel buzi, leszel ribanc, leszel dagadt, leszel lúzer, leszel komcsi, leszel libsi, leszel náci – emberek megélnek abból, hogy más embereket szidnak youtube-on vagy hírportálokon, ha látszódsz, gyakorlatilag szükségszerű, hogy valaki talál benned valamit, ami bele fog kötni. Én is kaptam már egy csomót (nyilván kisebb láthatósággal), anélkül, hogy egyáltalán publikáltam volna. Szóval akkor már akár össze is szedhetem az összes bélyegt, nem? A gyűlölködők tesznek híressé. Nem mondom, hogy nem félelmetes néha – főleg, amikor a média szította közhangulat a megbélyegzett csoportok ellen fordul. De ha felvállalom a harcot és felkészülök rá, akár izgalmas is lehet. Sokszor fordult meg a fejemben, hogy kifejezetten azért írok megbélyegzett csoportokról, mert a közhangulat épp támadja őket.
Most, a saját élettörténetemnek ezen a pontján, teljesen biztos vagyok benne, hogy diverz embereket reprezentálni a történeteimben nem megkötés és nem támadás a világom ellen, hanem maga a szabadság. Sosem volt még jogom és lehetőségem ennyi mindent szabadon érezni és kifejezni. De nyilván nem szeretnék senkit megsérteni, így utána „kell” néznem, hogy ők – a diverz karaktereim, származzanak bármelyik hanyagolt csoportból – hogy látják a saját életüket.
Pontosabban: „ha megismerem mások életét, az felszabadít a művészetemben”.
Hollódombi 