Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘napló’

Egy alkalommal, amikor az Árnyék és az Író a laptop előtt ültek, hirtelen szembe találták magukat egy üres lappal. Mind a ketten megdermedtek – egymásra néztek, és rájöttek, hogy van még valaki közöttük. És akkor egy széles barlangban találták magukat, velük szemközt egy óriással, akinek hájas testét fekete szőr borította, és a nyakán egy vigyorgó farkasfej ült.

– Ó, ne! – nyögte az Árnyék.

Az Író megrémült az Árnyék félelmétől.

– Ki ez? – kérdezte.

– Akitől a legjobban félek. Ő a Zseni.

És a farkas csak vigyorgott.

– Ne figyelj rá! – súgta az Árnyék. – Hátha elmegy.

És akkor visszahajoltak az üres lap fölé. Már régóta ültek egy izgalmas ötleten, amit közösen alkottak. Az Író a billentyűkre rakta a kezét, pötyögni kezdett, takaros jelenet alakult kezei között. Mikor megállt, elégedetten elmosolyodott, és már épp kezet fogott volna az Árnyékkal, amikor karcos, mély nevetés ütötte meg a fülüket. Sápadtan néztek a Zsenire.

(tovább…)

Read Full Post »

Ha visszamehetnék…

… a múltba, és lehetnék saját tanárom, az első lecke, amit az írásról megtanítanék kicsi magamnak, ez lenne: szabad rosszat írni. Sőt!

Read Full Post »

Üres vászon

Az író megbűvölve bámulta az üres monitort. Arra gondolt, hogyan juthatott el idáig. Emlékszik a számtalan órára, amit gyerekként eltöltött a billentyűzeten zongorázva, mikor még csak játék volt számára az alkotás. Akkor még nem hitte el, hogy létezik olyan, hogy művészi blokk. Most pedig, hazafelé ötletekkel és jelenetekkel zsonglőrködött, de amint megnyitott egy szövegszerkesztő ablakot, teljesen lefagyott. És ez nem az első eset.

Néhány éve kezdődött, amikor egyetemre jelentkezett. Akkoriban nem sok barátja volt, félt ismerkedni. Próbált okosnak tűnni a sok okos ember között, hogy észre vegyék, hátha valaki megszólítja. Este, amikor hazament, és leült a számítógép elé, az érzés még mindig ott állt a háta mögött, és bámulta a képernyőt. Az író beütött egy mondatott – és az érzés a fülébe súgott: „ez lenne a különleges?”. És akkor megtörtént: blokk.

Az író visszatörölt, újraírt, a lekicsinylő szörnyeteg a háta mögött pedig csak a fejét rázta és ciccegett. Hiába próbálkoztak bármivel, egyikük sem lett elégedettebb, sőt!

– A kurva életbe! – üvöltözött az író az árnyékával, ami már egész kivehető formát öltött. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és a haját olyan szépen fésülte, ahogy az író sosem tudta volna. – Neked semmi sem jó! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Rohadj meg, érted? Dögölj meg, ahol vagy!

Az alak azonban visszakiabált neki.

– Látod! Ennyi vagy! Velem veszekszel, ahelyett, hogy alkotnál! Ez lenne az a nagy csodálatos tehetséged? Így leszel a legjobb a világon?

Ez övön alul talált, így az író heréit markolgatva, négykézláb kúszott vissza a számítógéphez, és újra próbálkozott. És újra. És újra. Az Árnyéknak már kijavítania sem kellett őt, mert maga az írás gúnyolódott rajta. Bárhogy kezdte, bármilyen világot tervezett, bármilyen optimista zseni legyen a főszereplő, a mondatok mindig megtalálják azt az egy visszatérő témát: a kudarcot.

Feladást. Vereséget. És az Árnyék és az Író ordibáltak egymással, verekedtek, a vesztes ivott és sírt, a győztes önismeretre ment, fejlődött, és csak egymást bámulták a fürdőszoba tükrében: a szurtos és a tökéletes.

Míg egy nap az Író megállt, belenézett örök démona szemébe, és megtört.

– Jól van! Mondd el, hogy mit akarsz! Hallgatlak.

Az Árnyék csak állt ott. Mondani akart valamit, talán a formával vagy a témával kapcsolatban, valamit a kiválóságról, vagy… De nem érdekes. Félbe szakította magát, megköszörülte a torkát, és őszinte szemekkel nézett a gazdájára.

– Segíteni neked – vallotta be, feszélyezett félmosollyal, és egészen elpirult. – Én csak azt akarom, hogy szeresd magad!

És az Író is szörnyű zavarba jött. Lehuppantak a fotelbe, és megbontottak egy-egy sört.

– Sok mindent kell megbeszélnünk – mondták egyszerre.

Read Full Post »

%d blogger ezt szereti: