Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2012. október

Gondolkoztál már azon, hogy tulajdonképpen miért is szeretünk annyit olvasni mások küzdelmeiről, félelmeiről? Úgy tűnik, hogy elég sokan megtették már, a felmerülő elméletekről és a köztük kialakuló vitáról tudósít Oliver Conolly a “Pleasure and pain in literature” című irodalomtörténeti-esztétikai esszéjében.

Szóval, miért jó az, hogy szenvedésről olvasunk? Van az a zsigeri válasz, hogy nem jó, de hát akkor miért olvasnánk? Szóval nem lehetünk pusztán “esztétikai mazochisták”, ahogy Conolly fogalmaz. Akkor, örömöt lelünk mások szenvedésének látványában? Esztétikai szadisták vagyunk? Ez sem egy járható út, ugye. Szóval maradnak azok a színes átmenetek.

A filozófiai szájtépést mellőzve itt van néhány érdekes gondolat. Először is külső megfigyelőként érezhetünk sajnálatot, szégyent, felértékelést hősünk felé, amik bár zömében sötét színek – kivéve talán a felértékelést –, mégis van bennük valami kielégítő. Hume szerint főleg negatív érzések azért, hiszen ki szeret sajnálkozni, de! Az írónak van egy olyan fegyvere, amit stílusnak hívunk. A kifinomult stílus Hume szerint az, ami megment minket a szenvedéstől.

Conolly persze rögtön felveti, hogy a kifinomult stílus abszolút hasznavehetetlen attól a pillanattól kezdve, hogy nem fikciót írunk. Semmilyen tollforgatói tudomány nem teszi kevésbé gyomorforgatóvá egy kisgyermek megkínzásának képét, ha tudjuk, hogy ez a múlt szombaton történt.

Mit mond akkor Conolly? Képzeljük csak el azt a kínzást. Teljesen mindegy, hogy valós vagy fikció, ha egy író részletekbe bocsátkozik, az a legtöbb olvasónál kiveri a biztosítékot. Ezek szerint szenvedés és szenvedés nem egyenlő egymással, kell egy bizonyos fajta kín, amit élvezni tudunk. Itt jön az átmeneti teóriák nagyágyúja: az elkerülhető és elkerülhetetlen kín fogalma.

Hogy megértsd, elég tudni azt, hogy legtöbbünket nem érint a fiktív gyerek kínzásának az ügye. Semmi közünk hozzá, nem akarunk foglalkozni vele, nem akarunk sem tanúi lenni, sem elkövetésével vagy az áldozatával azonosulni. (Hacsak valamiért nem vág egybe érdeklődésünkkel, például ha a családon belüli erőszakot szeretnénk megérteni.) Viszont van olyan szenvedés, amely mindenkiért eljön előbb vagy utóbb, élete hosszabb vagy rövidebb szakaszában, és mind érintettek vagyunk, mind túl akarjuk élni valahogy. Ez az elkerülhetetlen szenvedés, és ilyen a magány, az élet értelmetlensége, ilyen erkölcsi áldozatnak lenni. Conolly szerint a nagy írók ezen elkerülhetetlen szenvedések mintázatait képesek élethűen, egyfajta “tisztázó bölcsességgel” ábrázolni. Maga ez a bölcs ábrázolás az, ami minket szórakoztat.

Én hozzátenném azt is, hogy Conolly és kollégái ezt az egész kérdést tipikusan egy állapot jellegű problémának tekintik. (Mint amolyan filozófusok.) Én sokkal inkább folyamatként képzelném el az egészet: a könyvnek csupán eleje a tiszta szenvedés, mert onnantól kezdve a történet hőse már küzd, és egyre halad valamiféle feloldozás felé. Még a szomorúan vagy félelmetesen lezárt történetek is tartalmaznak valamiféle feloldozást, és a szenvedésnek – talán – épp a vége az, ami minket annyira érdekel. Ha nem is bölcsesség szintjén, de legalább átélésként.

Te mit gondolsz?

Ha olvasol, külső megfigyelőként nézed más szenvedését? Vagy azonosulsz a szereplővel?

Ha írsz: számolsz azzal, hogy segítsd az olvasót megfigyelővé vagy azonosulóvá válni?

Read Full Post »

A hercegnők a Sisakhegy melletti szép zöld mezőn sorakoztak fel az Alíz-versenyre. Ködbe burkolózó, de napfényes reggel volt, az ijesztő próbatételek csípős hidegében dideregtünk. Össze is húztam magamon a bájos stólát, és aggódva figyeltem a versenyzőket.

Az én hercegnőm fel és alá járkált, kezét karba fonva, és bár türelmetlen arcot vágott, mégsem vesztette el méltóságát. Smaragdzöld bársonyruháján egyetlen gyűrődés sem látszott, sietős lépteit is az illendő és elvárható eleganciával tette meg abroncsos harangszoknyájában. Parázslelke csendesen izzott, tűzvihart jósolva. Hajában minden tincs a helyén ült. Már kétszer kellett megigazítanom, de még mindig állta a sarat, és ennek csak örülni tudtam. Órákig játszottam vele, hogy a virágformába csomózott haj, és a belé kötött kis csengettyűk éppen pont jól emeljék ki arcának szögletes vonásait, magukban viszont ne legyenek se túlzók, se hivalkodók.

Igen, a giccs az egy olyan kiváltság, amit csak a tudatlan és otromba aljanép engedhet meg magának, mint én. Öltöztető lány vagyok, és boszorkány, és már számtalan alkalommal megtanultam, hogy nem lehet minden nő hercegnő, sőt nem is kell, és néha különösen kifizetődő nem annak lenni. Most például viselhetem ugyanazt a ruhát, mint ő, de elhappolhattam azt a tökéletes fejdíszt! Ehhez minden hajamat a fejem jobb oldalára kellett kötnöm egy szabályos, nagy mandalába, aminek szirmai és masnijai közé aranybordákra hegesztett kis tündérházak ereszkednek le a maguk természetes káoszában, mint ahogy egy sziklás bércről tennék, kusza párkányok és tincsbarlangok között. Az ötvös olyan alapos munkát végzett a részletekkel, hogy minden kunyhó belsejébe be lehetett látni, ahol valósággal történetet meséltek a széttolt bútorok, előhagyott könyvek és tányérocskák. Néha elgondolom, hogy talán valódi tündérek lakták egykor.

Szépséges hercegnők mászkáltak a felkelő naptól sárga köd előtt, ki-ki halkan beszélgetett, ki sarlós tőrét szorongatta, ki csendben imádkozott. Gyönyörű, harmatos hajnal, aminek egyetlen rútsága, hogy a jelenlévők közül ketten már nem láthatják meg az éjszakáját.

A kieső – és öltöztetője – halállal lakol.

Read Full Post »

Gondolj életed nagy drámáira! Hogy mesélnéd el őket? Minden bizonnyal valahogy így kezdenéd: “akkor történt, amikor a Balatonnál voltunk…”, vagy “egyik este megyek haza, és már arra lépek be, hogy…”.

A történetek nem csak úgy a levegőben lebegnek. Van helyszínűk, vannak résztvevőik, illatok, amik megmaradnak, szerepelhet bennük rotavírus, vanília fagylalt vagy egy bal fül csengés. Rengeteg darabból áll össze az a mozaik, amit élménynek hívunk. Ha szeretném visszaadni az élményt, akkor nem elég filmszerűen látnom a jelenetet. Éreznem kell az izmokat, a beszélő szájízét, minden karakter lélektanát. De nem koncentrálhatok csak a karakterekre, hiszen akkor lemarad a díszlet, a néma szereplők. Sokszor maga a díszlet is dinamikusan változik – például ha egy bálon a svédasztaltól átsétálnak a táncparketre, vagy ha úton vannak valahova a karakterek.

Nagy kihívás ez most nekem, folyton úgy érzem, kifelejtek valamit. Bele tudom már élni magam a karakterek helyébe, de nem érzek magamban elég erőt arra, hogy másra is figyeljek, így viszont elvész számomra az élmény, a hangulat, és így… száraz írni. Nem olyan kielégítő.

Mondhatjuk úgy is, hogy nem találom a saját hangomat. Ha úgy írok, mint ahogyan mesélnék, attól félek, hogy a hangulatot teszem tönkre. Ha úgy írok, hogy a hangulatra koncentrálok, akkor pózernek és műmájernek érzem magam.

Valószínűleg visszatérek egy régi regényemhez – ősszel úgy is mindig a Grimwoodot írom újra. Ez a könyv szándékosan műmájer, ráadásul egy magamról mintázott kretén a nézőpont karaktere.

Erre a kihívásra amúgy mindenki másképp felel. Vannak, akik jó előre mozgatják a díszleteket – Rowling az utazásoknál és az évszakok változásánál egy tömör, de mégis kifejtett leírással már előre felvezeti a helyszíneit. Chuck Palahniuk minimalista stílusában alig van valami leírás, a díszletről mondattöredékekben számol be. Anne Rice lírai virtuózként képes mindig megragadni pont azt az egy dolgot, ami abban a bekezdésben kell. (És fogalmam sincs, hogy teszi ezt.)

Valahogy meg szeretném találni a játékot a jelenetek felépítésében…

Read Full Post »

%d blogger ezt szereti: