Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2017. augusztus

Mire Velle felébredt, Gwendolin már a kezét fogta. Tenyerük nyirkosan tapadt össze a fülledt melegben.

Négyzetalakú, deszkával burkolt kis szobácska volt, középen egy kis emelvénnyel, amire az ágyneműt terítették. Fejük fölé fátyolfüggönyöket akasztottak, amik takaros kis sátorba vonták az ágyat. A takarókat csak az éjszakai hűvös ellen használták, reggelre, mint rendesen, rég begyűrték őket a számtalan párna közé, és most hálóingben feküdtek egymás mellett.

Gwendolin nagy, zöld szemekkel pásztázta arcát, amikben (tovább…)

Read Full Post »

Sárga, nyári napfény dőlt be a padlás tetőablakain. A fénypilléreken túl félhomály uralkodott az ottfelejtett holmik fölött. Letakart bútorok, képek, és könyvhalmok álltak mindenütt. A padlás békéjében egy gitár lágy akkordjai szálltak, egy szerelmes fiú hangját kísérve.

– Lopok neked egy könyvet, a lapjait teleírom, a festék, ha megszárad a kifakult papíron…

Por kavargott, táncolt a fényben, fehér és arany csillanások. A kastély padlását megülte a doh, az öreg fa, és a molyok ellen felakasztott levendulacsokrok illata.

– … akkor elmegyek innen végleg, magammal viszlek téged, oda, ahol többé soha senki el nem érhet…

Két fénypillér között félúton egy asztal magasodott. Szelecz Zsolt fél fenékkel ült a szélén, a kisportolt combján megfeszült a farmer. Felhajtott ujjú, méregzöld inget viselt, gallérját hanyagul kigombolva. Rövid, megzabolázhatatlanul göndör hajtincsei a homlokába hullottak. Csak tizenhat éves volt, mégis, a járomcsontja erős, széles állkapcsában ült valami visszafogott erőszak. Mély átéléssel dalolt, és szemei maga elé meredtek.

– Tudom, hogy hagynád, én addig szeretnélek, amíg mozogsz, amíg van benned élet.

Amikor végre megemelte arcát, a tekintete szinte lángolt. Elemésztette a belső tűz, amit alig fogott vissza a fegyelem mihaszna lánca.

– A véredben fürödnék, átvágnám a torkod, te csak néznél rám, és nem értenéd a dolgot.

Tulipán Sarolta halk tapssal szakította félbe a dalt. Zsolt összerezzent, és az idős asszony felé kapta a fejét. A hölgy egyszerű, fekete ruhát viselt, arca meglepően sima, pusztán szája és szeme körül ültek mély szarkalábak. Ősz haját kontyban viselte, mint mindig.

– Mi ez a kifejezés az arcodon? – kérdezte, és épp egy fénypászmában állt meg.

– Azt hittem, a Tulipán nemzetség nagyasszonya nem kedvelné az effajta zenét – vallotta be Zsolt.

– Ugyan. Talán vén apácának tűnhetek neked, de épp a korom miatt vagyok a szórakozóhelyek élő történelme. – Végighúzta ujját egy éjjeliszekrény kilógó sarkán, és nézte a csíkot, amit a porba húzott. – Keringőztem az utolsó magyar urakkal, táncoltam jazz kocsmákban, kiabáltam ír punk koncerteken. El nem tudod képzelni, hány dalt ismerek a női testrészek rendeltetésszerű és alternatív használatáról.

Zsolt elhúzott szájjal bólogatott.

– Alternatív használat – ismételte. – Az igen. – Végighúzta ujját a húrokon. – És mi a nótája, kedves Sarolta?

A nagyasszony elmosolyodott.

– Énekelj nekem még valamit a vérről – mondta és kilépett a fényből. – Ilona emlékére. A magunk idejében mi átéltük az ilyesmit.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: