Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Előállítás

Sötét árnyék borult a sikátorra, leszámítva a fényreklámok kék-zöld homályát. A betonfalak magasra nyúltak, emeletek tucatjain emelkedtek át egy szürke égbolt felé. Vastag nyomócsövek hálózták be kiszámíthatatlan kanyarokban, párosával futva. Megtermett szellőztető berendezések álltak ki a falból, halkan zúgva keringették a levegőt a tornyokban, amik régebben épültek az emberemlékezetnél. A nyomozó odafentről érkezett.

Fantom a porcelánszínű maszkról kapta a nevét, ami arca bal felét takarta. Térdvédős rohamnadrágot viselt, szolgálati bakancsot, és egy feltűrt ujjú kabátot, ami lobogott a zuhanás menetszelében. Fantom az egyik nyomócsőre szökkent, halkan káromkodva kapaszkodott egy összebilincselt köteg kábelben, majd megpróbált a lehető leggyorsabban leereszkedni rajtuk egy jókora légkeringetőre. Onnan már csak egy újabb ugrás volt a sikátor köve.

Egy emelet zuhanás után egy pocsolyába érkezett. A víz beterítette arcát, haját, a koszos falakat körülötte. Ám Fantom nem állt meg gondolkodni. Előre nézett, a menekülő alakra. Ilyen messziről alig bírta kivenni az árnyékok között, de a digitális aura, ami körbevette, kijelölte a célpontot.

– Én szóltam – mondta Fantom csendesen, és előre nyújtotta kezét.

Egy töredék másodpercbe került. Mindig azzal álltatta magát, hogy látta a szürke ködöt kiválni a levegőből, a nanitok elképesztően gyors spirálját, ahogy összerakják magukat a vastag markolattá és kinő belőle a széles pisztolycső. A valóság az, hogy mire az ujjait behajlította, a pisztoly a kezében termett, és a távolban rohanó alak sziluettje pirosra váltott, ahogy a célzószenzor bemérte őt. Fantom meghúzta a ravaszt.

Alig volt visszarúgás. Csak a levegőn végigsuhanó hullám jelezte a lövedék útját. Az alak a távolban szétvetette karját, mielőtt bénán hasra vetette magát. Fektében még maradt ideje hanyatt fordulni, mielőtt rángatózni kezdett volna.

Fantom csak ekkor emelkedett fel. Bőrkesztyűjével letörölte a mocskos vizet az arcáról, és szipogott egyet. Kezdett megfázni. Jobban fel kellene öltöznie ezekhez a kültéri bevetésekhez. Felnézett a szürke égboltra, és csak reménykedni tudott benne, hogy nem ered el az eső.

– Fantom központnak – szólalt meg fejében, a hatósági csatornán. – Szökevény hatástalanítva.

A diszpécsernő hangja andalítóan nyugodt volt.

– Szép időt futottál Fantom – dicsérte. – Fejezd be a munkát!

Fantom elengedte a pisztolyt, és az semmivé foszlott a levegőben.

– Fejezzem be? – kérdezte.

– Az előállítás is része a gyakorlatnak.

Rohadjak meg, gondolta Fantom ingerülten, és értékes másodperceket vesztegetve. Aztán összeszedte magát, kocogásnak indult, majd futásnak eredt. Tocsogva gázolt keresztül a besüllyedt betonban összegyűlt pocsolyákon, előző korokból ottmaradt szemetes konténerek mellett futott el, és patkányokat vert fel. Csak a zúgó gépek követték az útját, és az a monoton gondolatsor, hogy mennyi időt vesztegetett el egyedül.

A futásból rohanás lett, abból pedig sprint. Elhaladt egy kereszteződés mellett, szűkös beszögellés két toronyház között. A szeme kigúvadt. Nem tudta, hogy kereszteződések is lesznek. Elfelejtette megnézni a térképet. Bármelyik pillanatban beleszaladhat egy…

A lába eltűnt alóla. Repült. A belassult időben látta maga előtt bőrkesztyűs kezeit. A sikátor végében a gyanúsított bénán feküdt, szétvetett karokkal, tátott szájából csorgott a nyál. Fantom arra gondolt, hogy másodperceken belül ő maga is így fog kinézni. Aztán maga elé rontotta karját, kiszolgáltatva az esés lendületének. Már zuhant, amikor megérezte a lábszárába maró fájdalmat. Egy fémcsővel üthették sípcsonton. Káromkodások és szitokszavak tolultak az elméjére, de messze nem elég gyorsan ahhoz, hogy legyen ideje kimondani őket.

Még a káromkodásnál is gyorsabban vágódott a kőnek, és a lendületétől továbbcsúszott a betonra rohadt papírszeméten. A régi szóróanyagok, mint valami kifakult avar lepték be az utat, és foszlányokra szakadtak Fantom alkarján. Bőrét végighorzsolta a durva beton. Mire lefékezte magát, mindkét kezét beborította a vér.

Azonnal hanyatt perdült, és ahol eddig a feje volt, egy vascső vágódott a talajnak. Fantom előrenyúlt, hogy megidézze a pisztolyt, és abban a pillanatban a teste megdermedt. Látta maga előtt a támadóját is, megfagyva, mint egy fényképen.

A támadó alakját ki sem tudta venni, csak egy elmosódott homálynak tűnt. Egy fiatal srác lehetett, ujjatlan kapucnis ingben, túlméretezett bőrkesztyűkkel, az ujjai között egy vastag, tömör fémrúddal, amit épp belendített Fantom kézfeje felé.

– Miért fagyasztottad meg? – követelte Fantom.

A diszpécser hangja még mindig nyugodtnak tűnt, de ezúttal végtelenül dühítőnek is.

– A szimuláció szerint a cső darabokra törte volna az ujjaid, mielőtt ráfogsz a markolatra. Megduplázta volna a csontok számát a kezedben. A következő mozdulattal betörte volna a fejedet. Úgy gondoltuk, nem szeretnéd kipróbálni az érzést, de ha gondolod…

A cső újra mozgásba lendült, elképesztő sebességgel zúgva Fantom felé, aki próbálta volna visszarántani a kezét, tudva, hogy már minden hiábavaló. Egy sikoly előszele gyűlt Fantom torkába, de mielőtt kitörhetett volna, a másodperc egy végtelenül apró töredéke után a kép újra megmerevedett.

– Csak vicceltem – mondta a diszpécser. A cső épp a becsapódás előtt dermedt meg. – Teljesen felesleges a kezedre csapni, szerintem pontosan látod, hogy hol hibáztál.

Az idő hirtelen visszaperdült. Fantom tehetetlenül vergődött a szimuláció markában, hasra fordult, visszacsúszott a könyökéről összeálló régi brossúrákon, a horzsolások begyógyultak az alkarján, a tompa fájdalom sípcsontjában újra élessé vált, miközben ő felemelkedett és visszarepült a második elágazáshoz, ami mellett elfutott. Majd az éles fájdalom is elmúlt, talpa visszatért a betonra, és az idő újra kimerevedett. Egyenesen maga elé bámult, beledőlve a sprintbe, szeme előtt a távoli préda, akit üldözött. Érezte, ahogy a fémrúd a rohamnadrághoz ér, épp a becsapódás pillanata előtt.

– Itt a második hibád – jelezte a diszpécser. – Még fel is ismerted a problémát, amikor elfutottál az első kereszteződés mellett. A szimuláció logolta a pillanatot, amikor rájöttél, hogy csapdába futsz. Ha abban a pillanatban megpróbálsz fékezni, az ütés akkor is menthetetlenül eltalál. – Az idő visszaperdült még néhány lépést. Fantom a szeme sarkából látta az elmosódó sarkot, benne az árnyalakkal, aki épp belendíti a rudat. – De, ha hajlandó lettél volna ránézni a falra, és láttad volna a beugrót, épp elég időd maradt volna felismerni, hogy ugranod kell. Az első hiba meg ugye, hogy nem néztél rá a térképre a rohamod előtt.

– Ki gondolta volna, hogy lesz egy másik elkövető? – kérdezte Fantom dühösen. – Tíz éve csináljuk ezeket a szimulációkat, sosem raktatok be egy második elkövetőt.

– Nos, de eddig mindig kerestél egy második elkövetőt. Meg akartuk mutatni, hogy a valóság kiszámíthatatlan. Nagyon szépen demonstráltad. Miért nem gondoltál rá, hogy lesz ott egy társ?

– Rutinnak tűnt a gyakorlat – válaszolta Fantom. Visszanézve belátta, mekkora ostobaságot követett el.

– Pedig a roham előtt tudtad meg, hogy az előállítás is része a gyakorlatnak – jegyezte meg a diszpécser. – Hányszor volt eddig ilyen? – Fantom elhúzta volna a száját, ha képes rá. Így csak magában dühönghetett. Pontosan tudta a választ, de nem akarta kimondani. Belátta, hogy mekkora ostobaságot követett el. – Kaptál róla információt, tudtad, hogy a feladat nem rutin, és mégsem feltételezted, hogy más is változott. Megérdemelten veszítettél.

Fantom szeretett volna dühösen nézni. A probléma az érzelmekkel, hogy nem csak benned vannak. Ki kell fejezned őket. És valami elképesztően őrjítő az, amikor nem tudod irányítani az arcod. Mintha nem is lennél benne biztos, hogy mit éreznél, de közben még jobban felhúz az egész.

– Letennél végre? – kérdezte, mozdulatlan szájjal, csak a gondolataiban.

– Szeretlek dobálgatni. Az az ugrás, amikor majdnem leestél a csőről, bravúros volt. Megnézzük még egyszer?

– Ha-ha. Mi az ítélet?

– Megbuktál a vizsgán. Kapni fogsz egy társat.

Ugh. Nyilván. Mi másra ment volna ki a játék. Fantom szeretett volna legalább pislogni egyet, vagy a szemét forgatni, de gondolatait teljesen elszigetelték a testétől. Mintha egy ketrecből nézne kifelé, a saját szemein keresztül. Ennél rosszabb börtönt elképzelni sem tudott.

– Direkt erre állítottátok be a gyakorlatot, igaz?

Reklámok

A tanítvány

Azt mondják, az ember féli az éjszakát. Nem, várj, nem ezt akarom mondani, ezt a klisét már mindenki és a kisállata is ismeri. Ebben az egyben egyet érthetünk, hogy a sötétség eltakar dolgokat. És azt mondják, hogy valójában az ismeretlentől félünk. Attól, hogy mit fed az a bizonyos lepel. De szerintem ugorjuk át a közhelyeket.

Való igaz, nem szeretjük a kisujjunkkal megtalálni az asztal lábát, úgyhogy inkább visszafogottan lépünk, mintegy tapogatózva, utat keresve. Félelem ez? Aligha. Mégis, az éjszaka nem hagy minket nyugodni. Ha egyedül találnánk magunkat egy idegen úton, a csillagok fénye épp csak megérinti az utat a lábaink előtt, és egy idegen szél hozza felénk Olvasás folytatása »

A Rózsaműves utolsó lánya

Sötétbe borult a szoba, csak a hosszú ablaksoron áradtak be az éjszaka fényei. Vibráló sárga elektromos fény, a Hold halovány kék derengése, mint lepel terültek szét a vakolatlan téglafalon, a tágas párkányon, a fémrács függőfolyosón. A lakás egyszer egy hatalmas gyárhoz tartozott, talán épp egy szétszerelt gépház lehetett, most a feltörekvő dzsentri szimbóluma.

Avad révetegen sétált fel és alá a függőfolyosón, ezüst üstökű sziluett a fény előterében. Útiköpenye még a vállán lógott, körgallérja szétterült felkarján és mellkasán. A feltörekvő újgazdagok divatját követte, csatos bőrkesztyűt és bakancsot viselt, kettős fegyverövén egy rövid szablyával. Amerre járt árnyéka még mélyebb sötétséget vetített a szobába. Gondterhelt léptei halkan csattogtak fémen. Tudta, hogy őrök veszik körül, tudta, hogy elfedte minden nyomát, mégsem alhatott nyugodtan, amíg egy gyilkos jár a nyomában. Ki intézhette el Kobort? Ki jöhetett rá…? Megtorpant.

Valami történt. Nem tudta megmondani, hogy mi, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Majdnem elhessegette magától az érzést, amikor az újra rátört, egy éles, fájdalmas hullámmal a mellkasában. Összegörnyedt és felnyögött. Nyál csorgott a szája széléről, nem bírt levegőt venni, egy másodpercig csak nyöszörgött. Valaki meghalt. Biztosra vette. Tudta. Érezte. Egy szúrás, épp csak elkerülte a szívet elsőre, de Olvasás folytatása »

Mire Velle felébredt, Gwendolin már a kezét fogta. Tenyerük nyirkosan tapadt össze a fülledt melegben.

Négyzetalakú, deszkával burkolt kis szobácska volt, középen egy kis emelvénnyel, amire az ágyneműt terítették. Fejük fölé fátyolfüggönyöket akasztottak, amik takaros kis sátorba vonták az ágyat. A takarókat csak az éjszakai hűvös ellen használták, reggelre, mint rendesen, rég begyűrték őket a számtalan párna közé, és most hálóingben feküdtek egymás mellett.

Gwendolin nagy, zöld szemekkel pásztázta arcát, amikben Olvasás folytatása »

Töviscsók – stíluspróba

Sárga, nyári napfény dőlt be a padlás tetőablakain. A fénypilléreken túl félhomály uralkodott az ottfelejtett holmik fölött. Letakart bútorok, képek, és könyvhalmok álltak mindenütt. A padlás békéjében egy gitár lágy akkordjai szálltak, egy szerelmes fiú hangját kísérve.

– Lopok neked egy könyvet, a lapjait teleírom, a festék, ha megszárad a kifakult papíron…

Por kavargott, táncolt a fényben, fehér és arany csillanások. A kastély padlását megülte a doh, az öreg fa, és a molyok ellen felakasztott levendulacsokrok illata.

– … akkor elmegyek innen végleg, magammal viszlek téged, oda, ahol többé soha senki el nem érhet…

Két fénypillér között félúton egy asztal magasodott. Szelecz Zsolt fél fenékkel ült a szélén, a kisportolt combján megfeszült a farmer. Felhajtott ujjú, méregzöld inget viselt, gallérját hanyagul kigombolva. Rövid, megzabolázhatatlanul göndör hajtincsei a homlokába hullottak. Csak tizenhat éves volt, mégis, a járomcsontja erős, széles állkapcsában ült valami visszafogott erőszak. Mély átéléssel dalolt, és szemei maga elé meredtek.

– Tudom, hogy hagynád, én addig szeretnélek, amíg mozogsz, amíg van benned élet.

Amikor végre megemelte arcát, a tekintete szinte lángolt. Elemésztette a belső tűz, amit alig fogott vissza a fegyelem mihaszna lánca.

– A véredben fürödnék, átvágnám a torkod, te csak néznél rám, és nem értenéd a dolgot.

Tulipán Sarolta halk tapssal szakította félbe a dalt. Zsolt összerezzent, és az idős asszony felé kapta a fejét. A hölgy egyszerű, fekete ruhát viselt, arca meglepően sima, pusztán szája és szeme körül ültek mély szarkalábak. Ősz haját kontyban viselte, mint mindig.

– Mi ez a kifejezés az arcodon? – kérdezte, és épp egy fénypászmában állt meg.

– Azt hittem, a Tulipán nemzetség nagyasszonya nem kedvelné az effajta zenét – vallotta be Zsolt.

– Ugyan. Talán vén apácának tűnhetek neked, de épp a korom miatt vagyok a szórakozóhelyek élő történelme. – Végighúzta ujját egy éjjeliszekrény kilógó sarkán, és nézte a csíkot, amit a porba húzott. – Keringőztem az utolsó magyar urakkal, táncoltam jazz kocsmákban, kiabáltam ír punk koncerteken. El nem tudod képzelni, hány dalt ismerek a női testrészek rendeltetésszerű és alternatív használatáról.

Zsolt elhúzott szájjal bólogatott.

– Alternatív használat – ismételte. – Az igen. – Végighúzta ujját a húrokon. – És mi a nótája, kedves Sarolta?

A nagyasszony elmosolyodott.

– Énekelj nekem még valamit a vérről – mondta és kilépett a fényből. – Ilona emlékére. A magunk idejében mi átéltük az ilyesmit.

Írók kérdőíve

Publikáló szerzők között elkezdett terjedni egy kérdőív, amit egymásnak dobálgatnak tovább az emberek. Engem Bakti Viktor tisztelt meg kíváncsiságával (figyeljétek a hamarosan piacra kerülő Integrálva című könyvét, ha szeretitek a disztópiákat / a cyberpunkot).

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)? Olvasás folytatása »

Hollóhír

Hiába ragyogott a nap a sziklák és a város fölött, a szél aznap reggel a tenger felől fújt, sót és hideget hozott magával. Favázas, deszka tetejű házak kapaszkodtak fel a hegyoldalra, sikátorok és szűk utcák labirintusával. Most az ablakok nyitva álltak, a sikátorokban családok tolongtak ünnepélyes komolysággal, és egy szívszaggató gyászindulót dúdoltak. Szavak nélkül, ahogy anyjuktól tanulták. Száz és száz hang csatlakozott a kórushoz, ahogy a hír házról-házra terjedt. Aki tehette, gyertyát vagy lámpást hozott magával.

A Feledés úton egy kis gyászmenet érkezett, épp csak néhány lehajtott fejű asszony alkotta az előörsöt, fekete lepel mögé bújtatva arcukat. Az utóvédet néhány sornyi férfi alkotta, az arcuk szabadon hagyva, de fekete inget viseltek, és szalagot a homlokukon. Direkt úgy választották őket, hogy szurtos fiútól az élemedett apóig tartson a sor.

És a két csoport a Kortalanok egyikét fogta közre. Szilaj férfi, teste valahogy természetellenesen vékony, de mégis izmosnak hatott. Fakó, vöröses haját korommal hintették be, és vastag varkocsba kötötték a tarkóján. Arcát egy pajzs alakú kép fedte le, sűrűn írt szöveg, aminek cirádás vonalai között alig látszott néha a bőr sápadt fehérje. A vonásait lehetetlen volt kivenni így, de valahogy mégis sugárzott belőle a fiatalság, az élet és a bánat.

A dúdolás kórusa lassan elhalkult. Aki mellett a menet elhaladt, az eloltotta gyertyáját, lámpáját, és hátra sem nézve visszasétált a házba vagy a sikátorok közé. Olvasás folytatása »

%d blogger ezt kedveli: