Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Légy a szárnyam

Az elsötétített csarnoknak nem látszottak a falai, csak az ifjú és a nő a fénykörben. Arden a Végrehajtók fekete díszegyenruháját viselte, vörös vállrészén aranyláncok futottak keresztbe. Arcán átütöttek a szögletes csontok, rövid haja bozontos, szemöldöke majdnem összeért, és füle mellett egy csíkban sűrű borosta húzódott. Egészében egy barna farkasnak tűnt, akinek tekintetéből sütött valami elhivatottság. Az a fajta bátorság, ami döntés kérdése, nem érzésé. Mint amikor elhatározod magad, hogy szembe nézel valamivel, amitől régóta félsz.

És a félelem forrása vele szemben állt. Ónix a Fegyverhordozók fehérjét viselte, ferde esésű díszszoknyáját arannyal szegélyezték, blúza fölött egy rövidre szabott blézert viselt. Az egész alkata, az egész fekete teste, az arca, szoborszerűen tökéletes, lábai hosszúak, tartása egyenes, még a hasa előtt összefont kezei is kifejezőnek tűntek. Mintha csak fázna a gondolattól, hogy még egy lépést tegyen előre. Haja kimért hullámokban omlott a vállára, lila szemfestéke alatt izzott a haragos tekintete, és telt szája fintorba húzódott.

Arden szeme azonban újra és újra a lány vállára tévedt, a sötét vállapokra… Amik lejjebb kúsztak a háton. A négy mechanikus szárnyra, ami Olvasás folytatása »

Reklámok

Az utolsó remény, az első álom

Rylthának, születésnapjára, 2018-10-06

variable bush viper 2

Rémálomra eszmélve

Azt mondják, sosem tudod meg, hogy honnan jött a kígyó és miért téged választott. Lynn csak megfordult a szűkös garzonjában – az első döbbenete az volt, hogy a lángvörös állat az arca felé ugrott, a második az, hogy a szájában érezte a tüskés pikkelyeket. Azonnal megragadta, próbálta visszahúzni, de a hátrahajló tüskék beakadta a szájpadlásába, ínyébe, fogába… és ahogy a kígyó lejjebb erőszakolta magát, már a torkába is. Lynn kapaszkodott. De egyben fuldoklott is. Ha hagyja magát, a kígyó egészen a gyomráig fog kúszni. Ha megtartja egyhelyben, hamarosan megfullad, mert a szörnyeteg elzárja a légútjait. Ha kirángatja… ha kitudja… a saját vérét fogja lélegezni. Lynn nem tartotta sokra az életét, de nem volt kész rá, hogy feladja. Az egyetlen, amit tehetett, hogy elengedte a kígyót, térdre esve tűrte az állat rángatózó, vonagló mozgását, végig a nyakán, a nyelőcsövén, egyenesen a hasáig. Minden egyes centimétert érzett belőle, minden apró pikkelyt és izmot. A legszörnyűbb, hogy sikoltani sem tudott. Csak markolta az asztal lábát a szánalmas kis konyhájában. Vér csöpögött a tátott szájából.

A támadás, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. Lynn érezte a karcos fájdalmat végig a nyelőcsövében, a vas ízét a szájában. A gyomra tele volt, és öklendezhetnéke támadt. Érezte a mocorgást. A helyezkedést. De zihált. Élt. A szíve hevesen vert. És abban a pillanatban Lynn mindennél biztosabbra vette, hogy nem kész még feladni. A haptikus konzolhoz nyúlt a felkarján, és egy vészhívó programablak tűnt fel a kézfeje fölött. Tárcsázta a mentőket, és közben halkan sírt.

A fájdalom csak akkor kezdődött. Tudta jól, mi vár még rá. A padlóra zuhant, összegömbölyödött, és kapaszkodott az asztallábba. Kapaszkodott minden erejével. Hiába ordított, senki sem jött át. És ahogy embriópózba görnyedt, a csempén elmaszálta a vérét. Felülről nézve úgy festhetett, mintha vörös szárnyakat növesztett volna.

A szolgák jussa

Senki sem tudta, honnan jönnek a kígyók, miért élősködnek az embereken, és miért ölik meg a gazdatestet hónapok leforgása alatt. De a megacégek nem voltak hajlandóak ilyen könnyen feladni a munkaerejüket egy betegség kedvéért. Támogatták a gyógykezeléseket, még ha a legolcsóbbakat is. Lynn így került egy öltözőbe vagy két tucat sorstársával. A ledek fénye rég elhalványult, és természetellenes, kék félhomályra festette a zsúfolt helyiséget. Valahol egy öreg szellőztető zúgott és vibrált egy lusta ütemre, majdnem elnyomva az emberek halk pusmogását. Lynn az öltözőszekrények közötti szűk utcácskák egyikében állt, és Olvasás folytatása »

Őszi ifjak – A hamvak és a víz

Mentor egy fekete kőből épített csigalépcsőn haladt lefelé, bokáig érő hamut rúgva szerteszét. A sötétben csak olajlámpása világított, a fénykörben szúrós szagú porszemcsék táncoltak. Mentor nem akart belegondolni, hogy honnan érkezhetett ennyi hamu. Az orra teljesen kiszáradt már és a szája is megtelt a keserű ízzel. Egyetlen fa elemet sem látott sehol. Csak remélni tudta, hogy nem emberek hamvaiban Olvasás folytatása »

Előállítás

Sötét árnyék borult a sikátorra, leszámítva a fényreklámok kék-zöld homályát. A betonfalak magasra nyúltak, emeletek tucatjain emelkedtek át egy szürke égbolt felé. Vastag nyomócsövek hálózták be kiszámíthatatlan kanyarokban, párosával futva. Megtermett szellőztető berendezések álltak ki a falból, halkan zúgva keringették a levegőt a tornyokban, amik régebben épültek az emberemlékezetnél. A nyomozó odafentről érkezett.

Fantom a porcelánszínű maszkról kapta a nevét, ami arca bal felét takarta. Térdvédős rohamnadrágot viselt, szolgálati bakancsot, és egy feltűrt ujjú kabátot, ami lobogott a zuhanás menetszelében. Fantom az egyik nyomócsőre szökkent, halkan káromkodva kapaszkodott egy összebilincselt köteg kábelben, majd megpróbált a lehető leggyorsabban leereszkedni rajtuk egy jókora légkeringetőre. Onnan már csak egy újabb ugrás volt a sikátor köve.

Egy emelet zuhanás után egy pocsolyába érkezett. A víz beterítette arcát, haját, a koszos falakat körülötte. Ám Fantom nem állt meg gondolkodni. Előre nézett, a menekülő alakra. Ilyen messziről alig bírta kivenni az árnyékok között, de a digitális aura, ami körbevette, kijelölte a célpontot.

– Én szóltam – mondta Fantom csendesen, és előre nyújtotta kezét.

Egy töredék másodpercbe került. Mindig azzal álltatta magát, hogy látta a szürke ködöt kiválni a levegőből, a nanitok elképesztően gyors spirálját, ahogy összerakják magukat a vastag markolattá és kinő belőle a széles pisztolycső. A valóság az, hogy mire az ujjait behajlította, a pisztoly a kezében termett, és a távolban rohanó alak sziluettje pirosra váltott, ahogy a célzószenzor Olvasás folytatása »

A tanítvány

Azt mondják, az ember féli az éjszakát. Nem, várj, nem ezt akarom mondani, ezt a klisét már mindenki és a kisállata is ismeri. Ebben az egyben egyet érthetünk, hogy a sötétség eltakar dolgokat. És azt mondják, hogy valójában az ismeretlentől félünk. Attól, hogy mit fed az a bizonyos lepel. De szerintem ugorjuk át a közhelyeket.

Való igaz, nem szeretjük a kisujjunkkal megtalálni az asztal lábát, úgyhogy inkább visszafogottan lépünk, mintegy tapogatózva, utat keresve. Félelem ez? Aligha. Mégis, az éjszaka nem hagy minket nyugodni. Ha egyedül találnánk magunkat egy idegen úton, a csillagok fénye épp csak megérinti az utat a lábaink előtt, és egy idegen szél hozza felénk Olvasás folytatása »

A Rózsaműves utolsó lánya

Sötétbe borult a szoba, csak a hosszú ablaksoron áradtak be az éjszaka fényei. Vibráló sárga elektromos fény, a Hold halovány kék derengése, mint lepel terültek szét a vakolatlan téglafalon, a tágas párkányon, a fémrács függőfolyosón. A lakás egyszer egy hatalmas gyárhoz tartozott, talán épp egy szétszerelt gépház lehetett, most a feltörekvő dzsentri szimbóluma.

Avad révetegen sétált fel és alá a függőfolyosón, ezüst üstökű sziluett a fény előterében. Útiköpenye még a vállán lógott, körgallérja szétterült felkarján és mellkasán. A feltörekvő újgazdagok divatját követte, csatos bőrkesztyűt és bakancsot viselt, kettős fegyverövén egy rövid szablyával. Amerre járt árnyéka még mélyebb sötétséget vetített a szobába. Gondterhelt léptei halkan csattogtak fémen. Tudta, hogy őrök veszik körül, tudta, hogy elfedte minden nyomát, mégsem alhatott nyugodtan, amíg egy gyilkos jár a nyomában. Ki intézhette el Kobort? Ki jöhetett rá…? Megtorpant.

Valami történt. Nem tudta megmondani, hogy mi, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Majdnem elhessegette magától az érzést, amikor az újra rátört, egy éles, fájdalmas hullámmal a mellkasában. Összegörnyedt és felnyögött. Nyál csorgott a szája széléről, nem bírt levegőt venni, egy másodpercig csak nyöszörgött. Valaki meghalt. Biztosra vette. Tudta. Érezte. Egy szúrás, épp csak elkerülte a szívet elsőre, de Olvasás folytatása »

Mire Velle felébredt, Gwendolin már a kezét fogta. Tenyerük nyirkosan tapadt össze a fülledt melegben.

Négyzetalakú, deszkával burkolt kis szobácska volt, középen egy kis emelvénnyel, amire az ágyneműt terítették. Fejük fölé fátyolfüggönyöket akasztottak, amik takaros kis sátorba vonták az ágyat. A takarókat csak az éjszakai hűvös ellen használták, reggelre, mint rendesen, rég begyűrték őket a számtalan párna közé, és most hálóingben feküdtek egymás mellett.

Gwendolin nagy, zöld szemekkel pásztázta arcát, amikben Olvasás folytatása »

%d blogger ezt kedveli: