Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Chuck Palahniuk meglepő nyitása nem in medias res kezdés, sokkal inkább előrevetítés.

A második bekezdésben kezdődik a lényeg, ahol végre kapisgálni kezdheted, hogy egyáltalán miről van szó. Lényegre törő mondatokkal haladsz a szövegben, pedig fogalmad sincs, mit olvasol. Miért vagy még itt? Mit akarsz megtudni? Ez a fickó nem válaszol rögtön, inkább kénye-kedvére vezet. Tényről-tényre bolyongasz végig a mondanivalóján. Aztán pimasz egyszerűséggel tesz egy fontos kijelentést. Ez a fickó írta az Altatódalt.

Chuck Palahniuk kényszeres.

A közbeékelt tény nem témát vált, és nem eltereli a figyelmed. Chuck két témáról beszél veled egyszerre. Nem kapkod, hogy mindent eláruljon. Egy egész könyve van rá. Inkább rázza fel a figyelmed valami érdekes ténnyel, ami nem feltétlenül pontos, de nem is önkényes.

A kényszer a gondolatok fegyelmezetlensége. A kényszeres, vagy más szóval a megszállott, folyton visszatér ugyanahhoz a gondolathoz. Fertőzött a kezem: meg kell mosnom. A szappan fertőzött lett a kezemtől: meg kell mosnom. A csaphoz érek, amit még koszos kézzel nyitottam meg: le kell mosnom a csapot. Aztán kezet kell mosnom. Végre elindulok otthonról, de egy óra múlva már az Astoria sarkán nyíló burger king wc-jében adagolok folyékony szappant tenyerembe a falra fúrt műanyagtartályról. Apropó szappan.

Ez a fickó írta a Harcosok klubját.

Az újabb bekezdés sem egy témaváltás, sem pedig elterelés. Valójában az előző gondolatot viszi tovább egy távoli asszociációval. Az ókori zsidók nem a hangok időbeli hosszával adtak ritmust az énekeiknek, és nem is az ütemhangsúlyokkal, mint a magyarok. Az ókori zsidók újra és újra megfogalmazták ugyanazt a mondanivalót egy másik mondatban. Ez a gondolatritmus. Folytonos visszatérés ugyanarra a témára. Ismerős?

Chuck Palahniuk kedvenc témája az önpusztítás.

Amikor egy író a regényében folyton visszatér ugyanahhoz a gondolathoz, és épp csak annyit változtat rajta, hogy az előrevigye az eseményeket, az már nem kényszer többé, hanem stíluselem. Palahniuk szőrszálhasogató, tényeken lovagol, mindig visszatér, de ez nem beteges, vagy unalmas. Ez sodró. Ez a gondolatritmus. Az ismétlődés Chuck egyik legfontosabb stíluseszköze. “Apu ökölbe szorított keze vagyok.” A ritmusnak azonban vannak kisebb alegységei, mint például a zenei félhangok, vagy az ütemkezdő hangsúly. Chuck ritmusának piros lego-eleme a tény.

Az önpusztítás lehet testi, mint egy illegális harci klub, vagy lelki, mint a szexfüggőség, vagy egy kényszeresen ismételgetett adava kedavra bűbáj, ami mindenkit legyilkol.

Chuck ismer mindent, amiről beszél, méghozzá elég mélyreszántóan ahhoz, hogy a legtalálóbb metaforákat használja. Nem pazarolja a szavakat felesleges leírásokra, és nem próbál mindenáron szépséget találni. A nyers valóságában tárja elénk a kórházi önsegítő köröket, a gyilkosságok lélektanát, ha kell, számadatokkal, ha kell fejezeteken keresztül visszatérve. De egyszerre sosem annyit, hogy unalmassá váljon. Mikor a legjobban belemerülnél – elvágja a beszélgetés fonalát.

Chuck Palahniuk beszélget veled. Folyton magyaráz.

Az önpusztítás számára olyan, mint egy megtisztulás. Lerántja a szemedről azt a szemellenzőt, amit óvoda óta viselsz, hogy ne lásd a szart a talpad alatt. Megmutatja neked, hogy így is belelépsz. Az önpusztítás Chuck Palahniuk értelmében nézve nem más, mint a legnyersebb társadalomkritika. Nem rágja a szádba, nem magyarázza túl, csak megmutatja, és egy regényre való könnyen megjegyezhető idézetet ad.

És közben csak dübörög tovább a történet, az egyik pillanatban egy bekezdéssel heteket sodor az időben, vagy időtlen igazságokat mond. A másikban egyetlen másodpercnyi történésbe ragaszt, hosszan sorolva a látszólag irreleváns tényeket egyetlen hosszúra nyúló mondatban, amiből a könyörtelen szavak és apró részletek mintha soha nem akarnának elfogyni, egyre hosszabbra nyúl, majd.

Lezárja az ütemet. Így.

És kezdődik a következő fejezet. A regény végére sok mindent megtudsz. Például, hogy Chuck Palahniuk stilisztikájára jellemző a minimalizmus: a fent sorolt eszközökön kívül alig használ mást. Gondolatritmus. Tények egy határozott mondatban. Felsorolások rövid mondatokban. Metaforák. Magyarázat példákon át. Kritikus beszéd az élet egyetlen választott területéről. Önpusztítás.

Chuck Palahniuk stilisztikája számomra az egyik legerősebb a kortárs írók közül. Annyira kemény, hogy néha a könyve semmi másról nem látszik szólni, de mégis áttör valami magvas mondandó az események mögül. Chuck Palahniuk a tények, a gondolatok, a megértés és az ismétlődések mestere.

Könnyen másolható, csak nem érdemes. De tanulni tőle kötelező.

Még egy tény erről a fickóról: a regényeit a saját élete ihleti, de nem önéletrajzi. Egy írónak élnie kell. Ez az ő fő tanulsága.

Bendegúz utolsó sétára indul

Ma, 2016. április 6.-án reggel, felhívott édesapám. Egy elhadart köszönés után lelassított, és kimondta: „ma reggel Bendegúz elaludt”. Ez a négy szó azt jelentette, hogy a bernáthegyink, aki épp egy hét múlva lett volna tíz éves, álmában, és minden szenvedés nélkül meghalt. Miután beszéltünk, leraktam a telefont, félretoltam a tányért, amiből épp reggeliztem, és sírva fakadtam. Aztán, fél óra bőgéssel később, kissé megkönnyebbülve, felvettem a táskám és elindultam dolgozni.

Gyorsan dolgoztam, zökkenőmentesen, sokat nevettünk és jó hangulatban telt el a nap. Mégis, végig éreztem magamban egy türelmes, várakozó szomorúságot. Egy családtag, egy barát halt meg, és amíg emberek között ültem, nem tudtam vele foglalkozni. De, ahogy életében is tette, Bendegúz emléke megvárt az ajtónál.

Annak idején Bendegúzt én kezdtem el nevelgetni – egyesek szerint elrontani – és már évek óta nem laktam otthon, mikor még mindig hallottam a szüleimtől: „nézd, a kutyád megint mit csinált!”. Sok tekintetben rokon lelkek voltunk. Reméltem, hogy amikor el kell mennie, békében és nyugalomban teszi. És így volt. Mégis… Mint mindig, ha szeretsz valakit, amikor elmegy, sok mindent bánsz meg. Nem lehetett ez a történet vége. Ezért úgy döntöttem, még egyszer, utoljára, sétálni viszem a kutyámat. Olvasás folytatása »

Atomvihar

Egy férfi rohant keresztül a rég kihalt gyártósoron, évek óta érintetlen por kavargott vegyvédelmi kabátja körül, és olvadt hó csillogott csuklyáján és gázálarcán. Artikulálatlan üvöltéssel ugrott át egy ledőlt támasztó elemet, több emelet magas ablakok előtt, de a csúcsívek túloldalán sötét volt, mintha éjszaka lenne. A férfi, akit most épp Vörös Egyesnek hívtak, megcsúszott a mocsokban, de tapasztaltan vetődött előre, átfordult vállán, és újra talpra érkezett. Hátra nézett a válla fölött. Egy pillanatra hallgatózott. A falakat behálózó csöveken mintha árnyékok mozognának. A raktár felé vezető főfolyosón a sötétség megelevenedni látszott az üldözők tömegétől. Vörös Kettes úgy sikoltott fel, mint anyjáért síró gyermek, és újra futásnak eredt.

A gyártósor végén egy belépő csarnokba nyíló kapu várta. A vakolatlan téglafalakra vaslépcsők futottak fel, hogy függőfolyosókba torkolljanak. Egyes tudta, hogy odafent a halál vár rá. Az arcáról csorgott a verejték a maszk alatt. De a kijárat? A nukleáris télbe? Akkor inkább a küzdelem! Balra fordult, és a lépcső mellett ott várt rá Zöld.

A fickó bátor lovagként sétált szembe vele, peckesen, csuklyáját hátra dobta, és a kabátja alól egy markolat állt ki a válla fölött. A szeme szabad volt, sőt, ahogy lefejtette magáról a bőrmaszkot, egész arca szabaddá vált. Gondoktól ráncos arcán fiatal pajkosság csillogott, és halálra vált eltökéltség. Mindig is Zöld játszotta jobban a bátrat.

– Mi az? – kérdezte sziklaszilárdan, ahogy Egyes felé rohant.

– Rádiokatív zombik! – sikoltott Vörös.

– Fuss tovább! – határozott Zöld, és laza terpeszbe állt. Színpadias mozdulattal ragadta meg a markolatot válla fölött. Az Egyes épp odaért mellé, mikor befejezte a gondolatot. – Majd én feltartom őket.

Az Egyes ezúttal lefékezett. Ez most nem olyan, mint általában, ez most… más! Belekapaszkodott társa gallérjába és vadul megrázta a fejét.

– Nem! – kiáltotta.

– Nem?

– Ezúttal… túl sokan vannak! – A hangja egészen sikoltásig magasodott.

Zöld pislogott egyet, mire elérte a felismerés. A szemei elkerekedtek, és az arcára halálra vált kifejezés ült.

– Túl sokan?! – kérdezte döbbenten.

– Erre! – fogta meg Vörös, és a vaslépcső felé húzta.

Zöld sikoltva követte. A pánik elhatalmasodott rajtuk, estek-keltek, amíg irányba fordultak, aztán a lépcsőre vetették magukat. Bakancsaik csörömpölve szedték a fokokat az emelet felé. Hátranéztek az üres csarnokban, zihálásukat fülsüketítően verték vissza a falak. – Mindjárt utolérnek minket!

– Rohanj! – sürgette Zöld. – Gyorsan, gyorsabban, gyerünk!

Ahogy a fokokat szedték, tudták, hogy az életük múlik rajta. Az emeleti függőfolyosó egy irodába vezetett: mintha egy apró ház nőtt volna ki a falból gomba módjára, a csarnokra néző ablakokkal. Az ajtó félig nyitva állt. Egyes feltépte, bevetődött a sötétbe, és szinte rögtön felsikoltott. Egy kabáttartóba akadt be a gallérja.

– Áááá! – ordította torka szakadtából, miközben hasra esett. – Radioaktív zombi!

Zöld rögtön előrántotta partvisnyél-kardját, hősiesen megforgatta, és támadásba lendült.

– Mutáns! – kiabálta, és belerúgott az akasztófába. Amaz keresztül repült volna a szobán, ha nem akadt volna be Egyesbe, így viszont átbukfencezett a férfi fölött, teljesen megtekerve a kabátot.

– Radioaktív mutáns zombi! – sikoltott férfihoz méltatlan hangon. A csuklyája hátra nyílt, felfedve mézbarna rasztáját. – Szedd le rólam!

A „kard” előrelendült, csattant a rúd közepén, aztán az akasztó horgokon, egyszer, kétszer, háromszor, míg Zöld meg nem ragadta a kabáttartót, hogy a sarokba hajítsa. A sötétben korhadt fabútorok döndülése és reccsenése hallatszott. Egyes sikoltva vergődött, amíg Zöld el nem kapta a kezét, hogy talpra rántsa. Egy meghitt pillanatig egymás arcát figyelték. Mindkettejük verejtékben úszott a hideg ellenére is.

– Jól vagy? – kérdezte Zöld.

Vörös Egy letörölte a szemébe csorgó izzadtságot.

– Én…

De abban a pillanatban fény gyúlt a sötétben. Fényszórók vakító pászmái vetődtek rájuk, ahogy valami, féltucat lámpaszemmel, megemelkedett az íróasztal roncsa mögül. A fém test szelvényezett csáplábakon állt, hidraulikája ennyi év után is hibátlanul mozgott. Egyetlen pillanat alatt előttük termett, föléjük emelkedett, és fenyegetőn bámult le rájuk. Borzasztó, recsegő pléhangon szólt rájuk.

– Illegálisan tartózkodnak a faktórium területén, felszólítom Önöket, hogy rögvest azonosítsák magukat!

Zöld sziszegve takarta el az arcát. Vörös Egyes lemondóan fújtatott, és lehúzta a fejéről a gázmaszkot. Évek óta elfogytak a légszűrők amúgy is, legfeljebb dísznek jók, meg a játékokhoz. Kedveszegetten törölte meg a homlokát.

– Áh – morogta lehangoltan –, nem gondoltam volna, hogy ezek a szarok még mozognak.

– Ne már! – nyafogott Zöld, félvakon takargatva arcát. – Kapcsold már ki!

– Megismétlem, illegálisan tartózkodnak a…

– Hagyd! – intette le Egyes. – Úgysem hallgat ránk, amíg…

–… faktórium területén, felszólítom Önöket, hogy…

– … nem azonosítottuk magunkat. Hogy én mennyire…

–… rögvest azonosítsák magukat!

–… utáltam ezeknek a kaszniknak az archaizáló stílusát. Várjál! – szólt rá a gépre, ami hirtelen fölébük nyomult, mint egy dühös polip. – A rohadt életbe már, higgadj le! Én programoztam a fajtádat! Nah… Hogy is hívtak régen?

– Albert – találgatott Zöld.

– Albert?! Ilyen hülye nevem volt?! – kérdezte az Egyes döbbenten. – Ne szédíts! Nem Gabrielle?

– Azt hiszem, az női név – morogta Zöld.

– Harmadik felszólítás!

– Jól van már! – kiáltottak rá kórusban.

– Akkor Gabriel.

– Na, az már lehet.

– Gabriel Hunt – mondta maga elé, aztán a lámpaszemek felé fordult, amik őt pásztázták. A polip fürgén fordult felé acélcsápjain. – Gabriel Hunt, adminisztrátor, a számom… hat-hat… valami.

– Gabriel Hunt hangazonosítás megerősítve.

– Ja, tényleg, olyan is van – vakarta a tarkóját Egyes. – Karbantartói felülírás!

– Adminisztrátor bejelentkezve.

A két férfi egymásra nézett.

– Na, ez már nem rossz – biccentett Zöld.

– Védelmi protokoll? Ja, az lesz, asszem. – A géplényre nézett. – Védelmi protokoll kikapcs!

– Védelmi protokoll kikapcsolva.

A sentinel – így hívják, eszmélt rá Egyes – összehúzta magát, és leereszkedett közéjük. Ovális fémtestét mattra festették, hogy ne látszódjék a sötétben. Számtalan fényszórója elhomályosult. Végigsimítottak rajta, élvezték a kesztyűn keresztül is érdesnek ható tapintását. Zöld megkopogtatta.

– Mit csináljunk vele? – kérdezte lehangoltan. Odakint, a sötétben kavargott a hó. Szerencsére, az apokalipszis, ami véget vetett a világnak, valójában nem atomháború, így akár ki is mehetnének… Ha nem lenne olyan átkozottul hideg! Otthon van egy kis tűzifa felhalmozva a hordók körül, de ilyen sötétben hazamenni csak macera.

Amíg játszhattak, nem volt baj a hideggel, de ez a bádogpók lerombolta a hangulatot. Vörös Egyes nagyot sóhajtott, majd kisvártatva felderült.

– Szinte bármire be tudtam programozni anno – mondta izgatottan. – Kérek egy parancssort!

– Mi az?

– Egy csomó hasznos funkciója van… Plazmavágó, hatalmas teherbírás, meg hálózati modulok, térképek, és el se hinnéd, hogy egy kis turkálással milyen penge lesz a mesterséges intelligenciája! Csak néhány korlátozást kell feloldani benne…

– Oh – jegyezte meg Zöld. – Tudom, mire gondolsz!

Egy órával később Zöld sikoltva vágott át a romos gyártósoron, átszaltózott a ledőlt oszlop fölött, de nem menekülhetett. Tudta, hogy a végzete ott éri utol. Az emeletről fémes csörgéssel ugrott le egy polipkarokon járó gépszörny, fényszóró pászmákat vetve a félhomályba. Csattanása fülsüketítően hatott, légörvénye messzire lökte a port. A mutáns kiborgpolip hátán az élőholt mutáns zombik vezetője, Vörös Egyes ült, kezében a szent partviskarddal.

– Utána! – kiáltotta előre suhintva. Plazmavágó kék íve villant, megfestve a porörvényt. A gép egyszerűen átlépett az oszlop fölött, és Vörös Egyes gonosz kacagását visszhangozták a falak.

Odakint a város sötétben állt. A hóvihar süvítését leszámítva néma csendben.

Herberger Máténak, Regász Alajosnak, Czabán Csabának és Bakti Viktornak.

A legokosabb idiótáknak, akikkel a nukleáris télben is lehetne bulizni.

Áldozat, bíró, végrehajtó

Péter belépett a terembe. Félhomály fogadta. A nyitott ablakok előtt függönyök lebegtek. Friss szellő simított végig az antik bútorokon. Őszi falevelek illatát hozta, és drága whiskyét, ami az asztalon álló poharakban állt.

Péter nem így képzelte el a házi őrizetet. Ferenc az asztal túloldalán ült. Legkevésbé sem tűnt meglepettnek – sőt, épp egy második pohárba töltött a szeszből –, inkább meggyötörtnek és fáradtnak. Koravén arcát táskás szemei uralták, és őszülő, fekete haja. Szemhéja rángatózott. Hátratolta a székét, és rogyadozva állt fel, mintha csak vendéget fogadna.

– Ülj le! – legyintett színpadiasan egy másik, az övével teljesen azonos karosszék felé. Faragott antik bútor, ami vörösen csillogott a lakkréteg alatt.

Péter zavarában közelebb sétált. Nem számított erre. Ezerszer elképzelte ezt a jelenetet, és mindig azzal kezdődött, hogy fegyvert fog a szarházira, és bemutatkozik. Elmondja, hogy a férfi mit követett el ellene. Mit vett el tőle. Csak hogy megértse ő is, hogy miért kell szenvednie a halála előtt. Ferenc azonban inkább tűnt várakozónak, semmint döbbentnek.

– Számított rám? – kérdezte Péter értetlenül.

– Számítottam valakire – vonta meg a vállát. – Nem gondolkodtam konkrét személyekben. Ha huszonhét embert öltél meg, valakinek a valakije el fog jönni hozzád. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd az az ember, de sosem gondoltam, hogy ilyen türelmes alak jön majd el.

Péter önkéntelenül a zsebébe nyúlt és megszorította a kését.

– Türelmes? – sziszegte.

– Szeretnél beszélni – vonta meg a vállát Ferenc. – És én szeretném hallani. Olvasás folytatása »

Visszatérők és menekültek

Hragal papa mogorván tört magának utat a piac forgatagában. Mióta feláldozta a lábát egy trollnak egy szerelmi bájitalért cserében, nem gyakran látták mosolyogni. Protézise leginkább egy kibernetikus csirkelábra hasonlított, szétálló támasztóujjai szinte kapaszkodtak az aszfaltba, az ósdi pneumatikus combhajlító pedig minden lépésnél hangosan sziszegett. Az öreg csak görnyedten bírta vonszolni a nehéz fémalkatrészt, és így elveszett az arrogáns, egyenes hátú zentek tömegében.

A szűk sétálóutcát sátrak, asztalok dzsungele szelte keresztbe-kasul, páraszórók fölé vetített hologrammokon futottak az árak – most már nem csak zentül, hanem a menekültek nyelvén és a tündérek cirádás rúnaírásainak vagy csomónyelvének valamelyikén. Hragal átkarolta unokája arcát és magához szorította, nehogy elvesszen a tömegben, vagy megfertőzze ez a rohadt agymosás.

Méghogy Visszatérők! Zsarnokok! És a söpredék az utcán, akik a háborút használták ürügynek, hogy bekönyörögjék magukat a határon! Barna és még sötétebb menekültek hevertek a sikátorokban, némán, még egymáshoz sem szólva, és irigy tekintettel bámulták a tömeget. Dús bajszok, lekonyuló szájak, sötét tekintetek, ezt látta Hragal, és ösztönösen is rámarkolt a tőrére. Részben azért, hogy jelezze: szabad ember. Részben azért, hogy jelezze: vérezni fog bárki, aki az unokájához ér.

– Nézd papa! – szólt hirtelen Adaral, és előremutatott egy standra. – Cseregyermek! Olvasás folytatása »

Szó/ítélőszék

Az atya mosolyogva állt temploma ajtajában és szétnézett a macskaköves téren. Frissen felszentelt pap lévén aligha mert volna álmodni róla, hogy ekkora nyájat és felelősséget kap a kezébe. Elődjének csúnya bukása azonban megkövetelte, hogy hamar, nagyon hamar találjanak egy új pásztort, aki terelgeti a hívőket. Szétnézett a ragyogó napsütésben, és már épp fordult volna meg, mikor egy karcos férfihang szólt rá.

– ­­­Hát, nem irigylem, atyám – mondta. A férfi a templom lépcsőjénél támaszkodott a falnak. Rövid, motoros bőrdzsekit viselt, fekete farmerrel és magas szárú csizmával.

A fiatal pap békésen széttárta a kezét, és mosolyogva visszakérdezett.

– Ugyan, miért nem, fiam?

A templomi etika könnyedén figyelmen kívül hagyta, hogy a bőrdzsekisnek már őszült a halántéka.

– Súlyos a helyzet – állapította meg a férfi, akiről mintha úgy rémlett volna, hogy egy professzor a helyi egyetemen.

A pap beletörődően vonta meg a vállát, anélkül, hogy bármi gondolatot is fecsérelt volna az ügyre.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje, gyermekem. Úgy lesz, ahogy Isten akarja.

– Áhhá – mondta a Professzor, mint aki tetten ért valakit. Olvasás folytatása »

Júlia az ágy szélén ült. Csak bámult maga elé, üres szemmel. Letette a hajszárítót, pedig haja még nem száradt meg, nedves tincsekben tapadt nyirkos bőréhez. Nagyot sóhajtott, és hanyagul eligazgatta combján a hálóinget.

Miért nem tudok neki segíteni? Tehetetlen düh borult az elmémre. Őrülten akartam tenni valamit. Felrázni, ordítani vele, akármi, csak hogy térjen észhez. Miért kell annyira szenvednie miattam, ha egyszer itt vagyok, élek, valamilyen formában, gyarapodok és növekszem, egyre erősebb leszek, nem kell nélkülöznie, és nem kell gyászolnia! Annyira felesleges ez a szenvedés. Miért nem tudom neki elmondani?

Összeszedtem minden erőmet, és megragadtam a vállát. Hátradöntöttem az ágyon, és ő ijedtében felsikkantott. Értetlen szeme tágra nyílt és a plafont bámulta rajtam keresztül. Aztán arcára felismerés ült.

Felmásztam az ágyra, és ott térdeltem fölötte. Még mindig a vállára támaszkodtam, de apró súlyomat, tudom, soha nem érezné meg. Mégis, a szemébe néztem, mintha csak ott lehetnék vele, mintha csak megérinthetném valóban, és szavakat mondhatnék neki, amik megvigasztalják. Éreztem a testéből áradó meleget, és egy pár pillanatra eszembe jutott, hogy mennyire borzasztóan hideg a halál.

– Balázs?

Rémülten hátráltam el. A plafonon kötöttem ki, nekitapadva a hideg téglának, és ott feküdtem, szembe vele. Nem láthatott, tudom, de kimondta a nevem. Tudja, hogy itt vagyok! Olvasás folytatása »

%d blogger ezt kedveli: