Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Az utolsó remény, az első álom

Rylthának, születésnapjára, 2018-10-06

variable bush viper 2

Rémálomra eszmélve

Azt mondják, sosem tudod meg, hogy honnan jött a kígyó és miért téged választott. Lynn csak megfordult a szűkös garzonjában – az első döbbenete az volt, hogy a lángvörös állat az arca felé ugrott, a második az, hogy a szájában érezte a tüskés pikkelyeket. Azonnal megragadta, próbálta visszahúzni, de a hátrahajló tüskék beakadta a szájpadlásába, ínyébe, fogába… és ahogy a kígyó lejjebb erőszakolta magát, már a torkába is. Lynn kapaszkodott. De egyben fuldoklott is. Ha hagyja magát, a kígyó egészen a gyomráig fog kúszni. Ha megtartja egyhelyben, hamarosan megfullad, mert a szörnyeteg elzárja a légútjait. Ha kirángatja… ha kitudja… a saját vérét fogja lélegezni. Lynn nem tartotta sokra az életét, de nem volt kész rá, hogy feladja. Az egyetlen, amit tehetett, hogy elengedte a kígyót, térdre esve tűrte az állat rángatózó, vonagló mozgását, végig a nyakán, a nyelőcsövén, egyenesen a hasáig. Minden egyes centimétert érzett belőle, minden apró pikkelyt és izmot. A legszörnyűbb, hogy sikoltani sem tudott. Csak markolta az asztal lábát a szánalmas kis konyhájában. Vér csöpögött a tátott szájából.

A támadás, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. Lynn érezte a karcos fájdalmat végig a nyelőcsövében, a vas ízét a szájában. A gyomra tele volt, és öklendezhetnéke támadt. Érezte a mocorgást. A helyezkedést. De zihált. Élt. A szíve hevesen vert. És abban a pillanatban Lynn mindennél biztosabbra vette, hogy nem kész még feladni. A haptikus konzolhoz nyúlt a felkarján, és egy vészhívó programablak tűnt fel a kézfeje fölött. Tárcsázta a mentőket, és közben halkan sírt.

A fájdalom csak akkor kezdődött. Tudta jól, mi vár még rá. A padlóra zuhant, összegömbölyödött, és kapaszkodott az asztallábba. Kapaszkodott minden erejével. Hiába ordított, senki sem jött át. És ahogy embriópózba görnyedt, a csempén elmaszálta a vérét. Felülről nézve úgy festhetett, mintha vörös szárnyakat növesztett volna.

A szolgák jussa

Senki sem tudta, honnan jönnek a kígyók, miért élősködnek az embereken, és miért ölik meg a gazdatestet hónapok leforgása alatt. De a megacégek nem voltak hajlandóak ilyen könnyen feladni a munkaerejüket egy betegség kedvéért. Támogatták a gyógykezeléseket, még ha a legolcsóbbakat is. Lynn így került egy öltözőbe vagy két tucat sorstársával. A ledek fénye rég elhalványult, és természetellenes, kék félhomályra festette a zsúfolt helyiséget. Valahol egy öreg szellőztető zúgott és vibrált egy lusta ütemre, majdnem elnyomva az emberek halk pusmogását. Lynn az öltözőszekrények közötti szűk utcácskák egyikében állt, és Olvasás folytatása »

Reklámok

Őszi ifjak – A hamvak és a víz

Mentor egy fekete kőből épített csigalépcsőn haladt lefelé, bokáig érő hamut rúgva szerteszét. A sötétben csak olajlámpása világított, a fénykörben szúrós szagú porszemcsék táncoltak. Mentor nem akart belegondolni, hogy honnan érkezhetett ennyi hamu. Az orra teljesen kiszáradt már és a szája is megtelt a keserű ízzel. Egyetlen fa elemet sem látott sehol. Csak remélni tudta, hogy nem emberek hamvaiban Olvasás folytatása »

Előállítás

Sötét árnyék borult a sikátorra, leszámítva a fényreklámok kék-zöld homályát. A betonfalak magasra nyúltak, emeletek tucatjain emelkedtek át egy szürke égbolt felé. Vastag nyomócsövek hálózták be kiszámíthatatlan kanyarokban, párosával futva. Megtermett szellőztető berendezések álltak ki a falból, halkan zúgva keringették a levegőt a tornyokban, amik régebben épültek az emberemlékezetnél. A nyomozó odafentről érkezett.

Fantom a porcelánszínű maszkról kapta a nevét, ami arca bal felét takarta. Térdvédős rohamnadrágot viselt, szolgálati bakancsot, és egy feltűrt ujjú kabátot, ami lobogott a zuhanás menetszelében. Fantom az egyik nyomócsőre szökkent, halkan káromkodva kapaszkodott egy összebilincselt köteg kábelben, majd megpróbált a lehető leggyorsabban leereszkedni rajtuk egy jókora légkeringetőre. Onnan már csak egy újabb ugrás volt a sikátor köve.

Egy emelet zuhanás után egy pocsolyába érkezett. A víz beterítette arcát, haját, a koszos falakat körülötte. Ám Fantom nem állt meg gondolkodni. Előre nézett, a menekülő alakra. Ilyen messziről alig bírta kivenni az árnyékok között, de a digitális aura, ami körbevette, kijelölte a célpontot.

– Én szóltam – mondta Fantom csendesen, és előre nyújtotta kezét.

Egy töredék másodpercbe került. Mindig azzal álltatta magát, hogy látta a szürke ködöt kiválni a levegőből, a nanitok elképesztően gyors spirálját, ahogy összerakják magukat a vastag markolattá és kinő belőle a széles pisztolycső. A valóság az, hogy mire az ujjait behajlította, a pisztoly a kezében termett, és a távolban rohanó alak sziluettje pirosra váltott, ahogy a célzószenzor Olvasás folytatása »

A tanítvány

Azt mondják, az ember féli az éjszakát. Nem, várj, nem ezt akarom mondani, ezt a klisét már mindenki és a kisállata is ismeri. Ebben az egyben egyet érthetünk, hogy a sötétség eltakar dolgokat. És azt mondják, hogy valójában az ismeretlentől félünk. Attól, hogy mit fed az a bizonyos lepel. De szerintem ugorjuk át a közhelyeket.

Való igaz, nem szeretjük a kisujjunkkal megtalálni az asztal lábát, úgyhogy inkább visszafogottan lépünk, mintegy tapogatózva, utat keresve. Félelem ez? Aligha. Mégis, az éjszaka nem hagy minket nyugodni. Ha egyedül találnánk magunkat egy idegen úton, a csillagok fénye épp csak megérinti az utat a lábaink előtt, és egy idegen szél hozza felénk Olvasás folytatása »

A Rózsaműves utolsó lánya

Sötétbe borult a szoba, csak a hosszú ablaksoron áradtak be az éjszaka fényei. Vibráló sárga elektromos fény, a Hold halovány kék derengése, mint lepel terültek szét a vakolatlan téglafalon, a tágas párkányon, a fémrács függőfolyosón. A lakás egyszer egy hatalmas gyárhoz tartozott, talán épp egy szétszerelt gépház lehetett, most a feltörekvő dzsentri szimbóluma.

Avad révetegen sétált fel és alá a függőfolyosón, ezüst üstökű sziluett a fény előterében. Útiköpenye még a vállán lógott, körgallérja szétterült felkarján és mellkasán. A feltörekvő újgazdagok divatját követte, csatos bőrkesztyűt és bakancsot viselt, kettős fegyverövén egy rövid szablyával. Amerre járt árnyéka még mélyebb sötétséget vetített a szobába. Gondterhelt léptei halkan csattogtak fémen. Tudta, hogy őrök veszik körül, tudta, hogy elfedte minden nyomát, mégsem alhatott nyugodtan, amíg egy gyilkos jár a nyomában. Ki intézhette el Kobort? Ki jöhetett rá…? Megtorpant.

Valami történt. Nem tudta megmondani, hogy mi, de ebben a pillanatban valami megváltozott. Majdnem elhessegette magától az érzést, amikor az újra rátört, egy éles, fájdalmas hullámmal a mellkasában. Összegörnyedt és felnyögött. Nyál csorgott a szája széléről, nem bírt levegőt venni, egy másodpercig csak nyöszörgött. Valaki meghalt. Biztosra vette. Tudta. Érezte. Egy szúrás, épp csak elkerülte a szívet elsőre, de Olvasás folytatása »

Mire Velle felébredt, Gwendolin már a kezét fogta. Tenyerük nyirkosan tapadt össze a fülledt melegben.

Négyzetalakú, deszkával burkolt kis szobácska volt, középen egy kis emelvénnyel, amire az ágyneműt terítették. Fejük fölé fátyolfüggönyöket akasztottak, amik takaros kis sátorba vonták az ágyat. A takarókat csak az éjszakai hűvös ellen használták, reggelre, mint rendesen, rég begyűrték őket a számtalan párna közé, és most hálóingben feküdtek egymás mellett.

Gwendolin nagy, zöld szemekkel pásztázta arcát, amikben Olvasás folytatása »

Töviscsók – stíluspróba

Sárga, nyári napfény dőlt be a padlás tetőablakain. A fénypilléreken túl félhomály uralkodott az ottfelejtett holmik fölött. Letakart bútorok, képek, és könyvhalmok álltak mindenütt. A padlás békéjében egy gitár lágy akkordjai szálltak, egy szerelmes fiú hangját kísérve.

– Lopok neked egy könyvet, a lapjait teleírom, a festék, ha megszárad a kifakult papíron…

Por kavargott, táncolt a fényben, fehér és arany csillanások. A kastély padlását megülte a doh, az öreg fa, és a molyok ellen felakasztott levendulacsokrok illata.

– … akkor elmegyek innen végleg, magammal viszlek téged, oda, ahol többé soha senki el nem érhet…

Két fénypillér között félúton egy asztal magasodott. Szelecz Zsolt fél fenékkel ült a szélén, a kisportolt combján megfeszült a farmer. Felhajtott ujjú, méregzöld inget viselt, gallérját hanyagul kigombolva. Rövid, megzabolázhatatlanul göndör hajtincsei a homlokába hullottak. Csak tizenhat éves volt, mégis, a járomcsontja erős, széles állkapcsában ült valami visszafogott erőszak. Mély átéléssel dalolt, és szemei maga elé meredtek.

– Tudom, hogy hagynád, én addig szeretnélek, amíg mozogsz, amíg van benned élet.

Amikor végre megemelte arcát, a tekintete szinte lángolt. Elemésztette a belső tűz, amit alig fogott vissza a fegyelem mihaszna lánca.

– A véredben fürödnék, átvágnám a torkod, te csak néznél rám, és nem értenéd a dolgot.

Tulipán Sarolta halk tapssal szakította félbe a dalt. Zsolt összerezzent, és az idős asszony felé kapta a fejét. A hölgy egyszerű, fekete ruhát viselt, arca meglepően sima, pusztán szája és szeme körül ültek mély szarkalábak. Ősz haját kontyban viselte, mint mindig.

– Mi ez a kifejezés az arcodon? – kérdezte, és épp egy fénypászmában állt meg.

– Azt hittem, a Tulipán nemzetség nagyasszonya nem kedvelné az effajta zenét – vallotta be Zsolt.

– Ugyan. Talán vén apácának tűnhetek neked, de épp a korom miatt vagyok a szórakozóhelyek élő történelme. – Végighúzta ujját egy éjjeliszekrény kilógó sarkán, és nézte a csíkot, amit a porba húzott. – Keringőztem az utolsó magyar urakkal, táncoltam jazz kocsmákban, kiabáltam ír punk koncerteken. El nem tudod képzelni, hány dalt ismerek a női testrészek rendeltetésszerű és alternatív használatáról.

Zsolt elhúzott szájjal bólogatott.

– Alternatív használat – ismételte. – Az igen. – Végighúzta ujját a húrokon. – És mi a nótája, kedves Sarolta?

A nagyasszony elmosolyodott.

– Énekelj nekem még valamit a vérről – mondta és kilépett a fényből. – Ilona emlékére. A magunk idejében mi átéltük az ilyesmit.

%d blogger ezt kedveli: