Álmomban tengerésztiszt voltam egy jövőbeli, csillagközi háborúban. Az emberi faj két részre szakadt, a győzelemre álló fasiszta birodalomra, és a tőle csak kicsit lemaradó köztársaságra. Én a köztársaság oldalán harcoltam, egy közepes rendfokozatan. Tudtam, hogy megteszem a dolgomat a hazámért, de tudtam, hogy csak egy fogaskerék vagyok a gépezetben, még csak nem is egy nehezen pótolható fogaskerék. Egy nap toborzók kerestek fel, hogy egy hírszerző programban vegyek részt. Be kellett hatolnom felderítőként és kémként az ellenséges területre, és az ő hajójukról kellett információt kihoznom. A választás azért esett rám, mert már jártam elfoglalt ellenséges hajókon, ismertem a kinézetüket és a működésüket, így el tudom játszani, hogy kvázi „otthon” vagyok. Nem örültem a feladatnak, féltem tőle, hisz egyedül maradok egy seregben, ahol mindenki az ellenségem, és mindenki meg akar ölni, ha kiderül, hogy ki vagyok. De az a fajta ember voltam, aki megteszi, amire a hazájának szüksége van. És ha meghalok? Senkinek sem fog hiányozni pont ez a fogaskerék. Kicserélik egy csillogó újra.
Nem volt időnk egy teljes kiképzésre, a lehetőség ablaka rohamosan szűkült. Tudjuk, hogy egy szadista főtisztnek az ellenséges hajón vannak kapcsolatai, amik majdnem az uralkodóig húzódnak. Ha bármit megtudok ezekről a kapcsolatokról, akkor közel juthatunk ahhoz, hogy legfelső szintű információkról értesüljünk. Nem volt idő teljes kiképzésre, de fejben igyekeztem felkészülni. Egyszerű ember voltam, egyenes, gyors, hatékony, mint a legtöbb katonatiszt, ezért egy olyan módszert választottam, ami számomra nem jelentett túl nagy megerőltetést: tégy úgy, mintha az ellenség katonái is csak emberek lennének. Beszélj úgy, mintha belsős lennél, és hagyd, hogy kipanaszkodják magukat! Figyelj oda rájuk, légy a barátjuk, segíts nekik, és haladj szívességről-szívességre!
Egy határvidéki bolygón kezdődött az akció. Az ellenség rombolói elég kicsik voltak ahhoz, hogy büntetlenül be tudjanak lépni a légkörbe, le tudjanak szállni – főleg vízre – és utána önerőből újra el tudják hagyni a bolygót. Egy New York méretű nagyváros mellett, az öbölben, két szolgálaton kívüli romboló horgonyzott, várva, hogy újra megtöltsék a raktáraikat, és hogy megkapják a parancsaikat. Egy lopakodó csónakkal vittek oda, tiszti egyenruhában. Reszkettem, de megtanultam egy trükköt. Elképzeltem a fejemben egy másik embert, az ő tisztjüket, és elbújtam őbenne. Ő nem fél. Amikor ő vagyok, az én félelmem távol van, alig érzem. Bezárkózom abba az egyszerre szimpatikus és gyűlölni való álarcba, amit magamra kell vennem.
Egyszerűen felmásztam a hajóra egy létrán, megigazítottam az egyenruhám, és tettem a dolgom. Nem próbáltam meg eltűnni, nem próbáltam meg feltűnésmentes lenni. Odamentem pihenőidejüket töltő emberekhez, akik tisztelegtek nekem, és leálltam velük beszélgetni, diskurálni, először, mintha új lennék, aztán, ahogy egyre többet tudtam meg a hajó életéről, egyre inkább úgy tettem, mintha rég itt szolgálnék. Bedobtam a mondatot, ami úgy hangzott, mintha lenne közös történetünk, és a másik fél kiegészítette. Heteket töltöttem így a hajón, anélkül, hogy bárki gyanút fogott volna. Volt saját kabinom, egy idő után még feladatokat is kaptam, sőt, a tengeralattjárókat koordináló hadgyakorlatnak része is voltam. És beszabotáltam őket hamis parancsokkal, így a birodalom nem tudta még hadrendbe állítani őket. A hajóm kapitánya a fedélzethez csapta a tányérsapkáját, amikor meglátta, hogy a tengeralattjárók idő előtt merülnek le.
Végül eljutottam a másodtisztig. Ő az, akit kerestem. A romboló egy tornyában volt egy saját kis folyosócskája, amit mindenki más elől lezáratott. Már évtizedek óta nem használta senki ezt az elavult gépházat, így ez nem igazán fájt a hajónak. Tudtam, hogy csak egy esélyem van oda bejutni, és ha lebukok, végem van. Rettegtem. De az álcám nem. Ő élvezte a hatalmát. Egyszerűen besétáltam a folyosóra, megkerestem a kulcsokat, benyitottam. Egy archaikus analóg fotólaborban találtam magam. A másodtiszt régi filmes gépekkel fotózott és maga hívta elő a képeit. Amilyen rettenetes és szadista híre volt, szinte ellágyult a szívem erre a szentimentális vonásra. A baj csak az volt, hogy a szoba jelenleg üresen állt. Nem találtam nyomot. Tudtam, hogy itt kellene megadnom magam. Egy esélyem volt, nem találtam semmit, a hajót hamarosan visszavonják szolgálatba. Ha lebukok, meghalok, és azzal senki sem jár jól.
De megtettem, amit meg kell tenni a hazáért. Elmentem. Vártam pár órát. Visszamentem. Újra és újra és újra. Egyszer, a folyosóról kilépve egy őrbe ütköztem. Elővettem két szál cigit, megtámaszkodtam vele a korláton és a hullámzó tengert nézve elbeszélgettünk azon, hogy mekkora fos ez az idióta másodtiszt, és milyen szar, hogy mindegyikünknek azonnal ugrania kell a hülyeségére. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, hogy milyen paranccsal mentem be a laborba. Félt, hogy a másodtiszt játékszere lesz, ha az ő parancsával megy szembe. Tizenkettedik alkalommal mentem vissza, mikor felakasztott fényképeket találtam, amik száradtak a hívás után. A fényképek némelyikén az uralkodó is szerepelt. Elég nyomot találtunk ahhoz, hogy beférkőzzek a legközelebbi tiszti tájékoztatóra.
A tájékoztató egy gála volt, ahová a helyi legrangosabb tisztek és feleségeik jutottak el. Folytattam a játékot, vidáman, kedélyesen. Addigra már elegen ismertek ahhoz, hogy több tiszt barátként szólítson meg. Megismertem őket én is, tudtam, hogy valóban emberek, bár torz a gondolkodásuk. Az embereiket vehemensen védték, mintha mostohaapjuk lennének alakulataiknak. A fasiszta eszméik közé tartozott az, hogy bár a nőket – legalábbis a seregben – egyenrangúnak tekintették, a feleségeket nem. A feleségek dísztárgyak. Úgy kell öltöztetni őket, mint a babákat, te döntesz a frizurájukról, és hogy mit esznek vagy isznak a gálán. A feleségek apró csoportokba verődve, hatvanas évekbeli amerikai divatnak megfelelően öltözködve, széles műmosollyal az arcukon és halálfélelemmel a szemükben beszélték meg a divatos témákat, amiket a közös színjátékuk szerint illendő volt érinteniük. Végighallgattam a tájékoztatót, megtudtam a birodalom következő lépéseit, sőt, az egyik tájékoztató füzettel egyenesen odamentem az uralkodóhoz, és rajongójaként kértem tőle egy autogrammot. Ezen teljesen ledöbbent, de megadta nekem. Egy szimpatikus, középkorú, szinte már teljesen kopasz férfi volt, élettapasztalt, optimista kisugárzással, de rengeteg erővel. Nehéz volt nem szimpatizálni vele, de tudtam, hogy zseniális terve bajtársaim millióit ölné meg. És ha most tudná, hogy ki vagyok, megkínoztatna, hogy minél többet kihúzzon belőlem. A felesleges kockázattól én zokogtam – de az álcám, akár a feleségek álcája, mosolygott. Sőt… az álcám, mintha kezdene önálló életet élni, egyfajta Mr. Hyde, aki kaján örömmel vett minden felesleges életveszélyt. Ő sose félt.
Röviddel ezután végre kihúztak a szolgálatból. Elképesztően megfizettek jutalmul. A tervek, amiket elhoztam, rengeteg ember életét mentették meg. Új házat, új kocsit, új életet vettem, és már hazudhattam magamnak azt, hogy nem csak egy fogaskerék vagyok. Számítok. Én, az egyszerű kis katonatiszt, az egyenes és hatékony modorával, aki sosem gondolkodna túl dolgokat. És arra eszméltem, hogy az autópályán vagyok. Nem tudtam, hogy kerültem oda. A drága új sportkocsimban ültem, a sebességhatár négy-ötszörösével mentem, és tudtam, hogy a hatóságok látnak engem, de tudtam, hogy senki sem fog hozzám érni. Én megtehetem. De hogy kerültem ide? Ki vezette a kocsit a kezeimen át? Az álcám kezdett önálló emberként viselkedni. És néha már nem emlékeztem, hogy mit tesz, amíg nem figyeltem. Lefékeztem a kocsit. Megálltam a középső sávban. Tudtam, hogy félnem kéne, de Ő nem fél soha. Reszkettem, de nem éreztem a pánikot. Érezni akartam. Éreznem kell, bassza meg, ember vagyok, félnem kell. Úgyhogy hátrafordultam az ülésben, rükvercbe tettem a kocsit, és padlógázt adtam. Beletolattam a száguldó forgalomba, hirtelen sávváltásokkal kerülgettem a többi autót, várva, hogy valaki elüt-e, hogy a sportkocsi hátsó motorját belepréselik-e az ülésembe, nekivasalnak-e a műszerfalnak. Addig tolattam, amíg egy lehajtót nem találtam, és ki nem mentem egy vidéki mellékútra. Ott leparkoltam, és izzott bennem a vágy, hogy megismételjem. Sírva fakadtam, aztán kiszálltam. Egy kis vidéki majálisba csöppentem, az erdős folyószakasz mellett néhány család kószált szépen kiöltözve, mint egy modernkori Renoir festményen. Beletemetkeztem az egyszerű emberek idilljébe, kiszolgáltam magam a grillen sütött húsból, fogtam egy sört, és elvegyültem. Néztem, hogy mulatnak. Nem tartoztam közéjük… de a megfelelő mondattal hirtelen mindenki a barátommá vált volna. Ha akarom.
Az idillt nagy sokára törte meg egy nő, aki a folyói kis hajócskáról szállt le. A szeme tágra nyílt, az arcán euforikus öröm. Tudtam, hogy őrült. Ép elméjű ember nem képes ennyire nyílt eufóriával besétálni egy tömegbe. A szoknyáját markolva ment a tisztás közepére, és nagy hangon profetikus látomásáról kezdett beszélni. Holtakat látott, akik most még hőseink. Neveket kezdett sorolni, hogy kik halnak meg. A vér is megfagyott az ereimben, hiszen sokukat ismertem. Néhány pillanatra nem tudtam őrültnek nézni – hiába hallhatta a neveket bárhol, hiába szőhette bele kedvére a kis fantáziáiba –, és megkövülten hallgattam, hogy nem szabad félnünk ettől, hisz az ő haláluk szép halál lesz, tiszta halál, ami által feloldozást és szabadságot nyerünk. A tömegből kivált egy másik nő. Úgy öltözött, mint a helyiek, de az egész arcát eltakaró szövetmaszkot viselt, és a haja szinte fehér volt. Ránézésre tudtam, ki ő. A kémek között legenda. Az elődöm. De senki más nem tudta a tisztáson, hogy társát feláldozva tudta csak befejezni „hősi” küldetését, és hogy a szégyentől nem meri újra megmutatni az arcát. Az ex-kém letorkollta a „prófétát”, hogy nincs a halálban feloldozás, csak trauma, harag, fájdalom és hiány. Az emberek egyet értettek vele, azt hitték, megnyerte ezt a szópárbajt. Csak én láttam rajta, hogy milyen mélyen megrendítették a hallottak. Tudtam, hogy soha nem tért haza, fejben még mindig a háborúját vívja. Tudtam, hogy soha nem tértem haza. Fejben még ott vagyok a gálán. És ez a majális is csak egy visszhangja a távoli gálának. Nem az a baj, hogy nem félek. Az a baj, hogy még mindig lángol bennem a halálfélelem. Ezért tudja az álcám átvenni az irányítást. Mert még mindig az ő ideje van – és mindig is az ő ideje lesz, mert mindig is félni fogok. Nem győztem le a traumáimat. Ott hagytam magam a harcmezőn. Ha visszamegyek megtalálom ott a lelkemet? Felszabadulhatok? Vagy örökre csak egy fogaskerék maradok a gépezetben? Hazamentem. Kérvényeztem, hogy vegyenek szolgálatba. Újra kémként. Visszavittek a birodalomba. Tudták, hogy a legjobbak közé tartozom.
A következő gálán már megerősített biztonsági intézkedések voltak. Tudták, hogy egy kém járt közöttük, értették a szabotált küldetésekből és a kudarcokból. Még azt is sikerült kisakkozniuk, hogy ki nem tartozott bele a parancsnoki láncba. Még az arcomról is készítettek rekonstrukciót és találtak felvételeket. De nem zavart. Kicsit elmaszkíroztam magam, és örvendve a felesleges kockázatnak, egyenesen besétáltam a gálára, néztem a feleségeket, hallgattam a tisztek beszélgetéseit. Tudtam, hogy véget kell vetnem ennek az elnyomásnak. Amikor az uralkodó megjelent, tudtam, hogy jó úton járok. Már a helyemen álltam a díszsorakozónál. Már nem bukhatok le, minden ellenőrzésen keresztül mentem. Az uralkodó végigsétált a gála díszasztalához vezető hosszú folyosón, két oldalt mi, és a hátunk mögött a tiszti családok, és már a bevonulókor beszédet mondott. Megállt, vagy visszasétált egyikünkhöz, másikunkhoz, mintha a beszéde személyesen nekünk szólna. Megállt mellettem is, az arcomba nézett és büszkén mosolyogtam vissza rá. Nem tudta, hogy a büszkeségem arról szól, hogy másodszor is karnyújtásnyira állok tőle.
Akkor vettem észre, hogy az egyenruhám zsebéből kiesett valami. Ő is odanézett, kedves akart lenni, adni a nép fia stílt, lehajolt érte, hogy visszaadja nekem. Megdermedt, amikor meglátta, hogy egy másik bolygó, másik gálájának a programfüzetét látja. Kinyitotta. Meglátta benne a saját aláírását. Elhallgatott, majd reszkető arccal rám nézett, és halkan súgva annyit kérdezett: mi ez? Tudtam, hogy ki tudnék találni kifogást. De az nem én voltam. És nem az álcám. Az álcám örvendett a felesleges kockázatnak.
– Azt hiszem, pontosan tudja mi ez. – Akár tegezhettem is volna. De valamiért úgy éreztem, még hűnek kell maradnom az álcához. Megadni a tiszteletet ennek a szörnyű alaknak. – Azt hiszem, pontosan tudja, hogy ki vagyok.
Az uralkodó hátralépett, megtátontorodott. Megszédült, a homlokához kapott, és egy pár foknyi lépcsőn kiszaladt alóla a lába. Elterült a lépcsőn. Senki sem mert mozdulni, csak én. Utánaléptem. Tudtam, hogy másnak még nem esett le, hogy kém vagyok. Megölhetem. És megölöm magam, mielőtt elkapnak. Nincs pisztolyom, tilos behozni, de neki van. Vagy használhatnám a töltőtollát. Leszúrom vele, aztán leszúrom vele magam. Nem kapnak el, nem tudnak megkínozni. Úgyis mindennek vége.
És akkor rám tört a halálfélelem. Ez nem én vagyok. Én nem az álca vagyok. Én élni akarok. Nem akarok fogaskerék lenni! Ha most meghalok, sosem voltam szabad! Túl kell élnem! Úgyhogy megálltam, félúton az uralkodó felé, letérdeltem, és felemeltem a kezem, hogy mindenki értse, hogy kém vagyok és most lebuktam. Egy tiszt észbe kapott, odarohant hozzám és lefogta a kezeimet. Megszólalni se mert, kitágult orrcimpákkal kapkodott levegőért. Végül a császár felkelt, elhessegette őt. Megköszöntem az őrömnek.
– Te legalább tetted a munkádat! – mondtam neki kedvesen. Az arca verejtéktől csillogott. Nem értette, hogy az egyszerű gesztussal megmentette az életemet. Ha senki nem mer mellém lépni, lelőttek volna. Az uralkodó katonák gyűrűjével vitetett el.
A gála után egy kis magánhajóra vittek, néhány őr, az uralkodó, és én voltunk ott. Viharos tavon mentünk keresztül, ami egykor egy völgy lehetett. Halott fák ágai nyúltak ki a vízből, de többméteres hullámok időről-időre eltakarták őket. Mintha egy határt jelölnének ki a tó közepén Reménykedtem, hogy máshol békésen hajózható, és fellélegeztem, amikor az uralkodó – aki személyesen vezette a hajót – elfordult felőlük. Hánykolódva hasítottuk a vizet. Nem volt megkötve a kezem, tudtam, hogy küzdhetnék, de nincs értelme. Élnem kell. Megláttam az örvényeket a vízben. Mi van, ha ez a kivégzésem? Mi van, ha bedobnak a vízbe, és nézik, ahogy lehúz az örvény? Nagyapám azt tanította, hogy nem szabad küzdeni az örvény ellen, le kell úszni alá és visszajönni a felszínre. De ez a tó legalább harminc méter mély. Van esélyem a felszínre érni egyáltalán? És ha igen, mennyi idő alatt győznek le a vihar hullámai? Rettegtem a fulladástól.
De nem jött el. Egy kis sziget felé vettük az irányt. Alkudozni akartam az életemért. Elárulhatnék neveket. Jézusom, nem, akkor a halálba küldöm a barátaimat! Akkor… kitalálhatnék neveket! Elég jól felépítem a fikciót ahhoz, hogy hihető legyen. Mennyi idő alatt buknék le? Hány napot vásárolnék? Nem. Mindennek vége és három nap múlva pont ugyanolyan félelmetes lesz a halál, mint most. Kikötöttünk a szigeten. Az őrök a hajón maradtak. A császár hívott, lesajnáló hangnemben, de tegezve, egyenrangúak közötti tisztelettel. Nem tudtam hova tenni ezt a gesztust, biztosra vettem, hogy a színjáték része. A sziget határától pár méterre, épp csak biztonságban a viharos hullámoktól, egy kis kunyhó állt. Látszott rajta, hogy lefelé bővült, mélyen a sziklába, ami szigetet alkotta, hogy biztonságot nyújtson az elemektől és a támadásoktól. De bent gazdagon elegáns, de szegényesen egyszerű stílus fogadott. A kunyhó szintről-szintre mélyedt a földbe, mint egy fordított torony, és minden szinten csak pár bútornak volt hely. Mint egy babaház. Egy szint két székkel és egy asztallal az étkező, egy szint a konyha, egy a nappali, és odalent valahol a hálószoba. Belépve az uralkodó rám se hederített, köszönt egy korosodó nőnek, aki egy szinttel alattunk állt, egy sarokban, mintha csak félne, hogy eltéved. Az arcán feltűnően buta mosoly ült és homályos szemekkel bámult maga elé. Egyértelmű volt, hogy ők ketten férj és feleség. A férj maga biztos hangján átütött az aggodalom, amikor megkérdezte a feleségét, hogy hogy van, és ő azzal a buta mosolyával azt hazudta, hogy jól. És erre az uralkodó felcsattant.
– De Rose nincs jól! Rose csak azt hazudja, hogy jól van, hogy ne aggódjak. De aztán kétszer-háromszor teszi fel ugyanazt a kérdést, mert elfelejti, hogy percekkel ezelőtt már feltette, igaz Rose? Rose már puskákat ír cetlikre, amiket a tenyerében tart, hogy lássa, mit nem szabad mondani, hogy ne aggódjak, ugye Rose? Annyival könnyebb lenne, ha őszinte lennél! Ha tudnám, hogy mi van veled! Inkább tudjam a rosszat! – A nő sértődötten elfordult. A szeme sírt, de a száján ottmaradt a műmosoly. Nem lépett ki a sarokból. Félt, hogy eltéved ebben a fura inverz toronyban, ami mintha szobák csigalépcsője lenne a mélybe. Csak oda tudsz menni, vagy vissza. Nincs kanyar, amiben elveszhetnél.
Tudtam, hogy Alzheimer kór. Nem kellett kimondanunk. Az uralkodó leült az apró, üres ebédlőasztalhoz. Valahol a közelben volt egy váza egy szál virággal. Az illata nosztalgikus emlékeket idézett. Az uralkodó intett, hogy üljek le. Ránéztem Rose-ra, és láttam a feleséget, akit talán már babaként kell öltöztetni, mert egyedül nem képes rá. Akiről el kell döntened, hogy milyen legyen a frizurája és mit egyen. Ránéztem, és láttam a tiszti kar elnyomott családjait. És éreztem, hogy a torz gondolkodás mögött valami más is húzódik. Valami mélyebb titok. Biztos, hogy azok az emberek értették az uralkodót? Vagy agyatlanul és megértés nélkül majmolják azt, amit láttak tőle?
Elfogadtam a felkínált helyet. Az uralkodó fanyar arckifejezéssel biccentett.
– Most már érted a problémámat – jelentette ki. Nem mertem bólintani. Visszanéztem Rose-ra. Ez a titok mindent megváltoztat. Mennyi igaz a fasiszta ideálból, amit a birodalom hisz magáról?
Ez a titok mindent megváltoztat. Hirtelen megörültem, hogy nem öltem meg ezt az embert. Tudtam, hogy most igazat fog mondani. Tudtam, hogy végighallgatok mindent, és a végén meg kell hoznom egy döntést. És rettegtem, mert nem tudtam, hogy mit fogok dönteni.
– Te kívülről érkezel. Te talán tudsz segíteni – mondta az uralkodó. – Hadd meséljek el valamit… az elejétől kezdve. Hadd meséljek el egy álmot.
Rettegtem, mert ha árulóvá válok, talán végre szabad lehetek. Én az a fajta ember voltam, aki megteszi, amire a hazája kéri. De ez a titok mindent megváltoztat.
És te mit gondolsz?