Rylthának, születésnapjára, 2018-10-06
Rémálomra eszmélve
Azt mondják, sosem tudod meg, hogy honnan jött a kígyó és miért téged választott. Lynn csak megfordult a szűkös garzonjában – az első döbbenete az volt, hogy a lángvörös állat az arca felé ugrott, a második az, hogy a szájában érezte a tüskés pikkelyeket. Azonnal megragadta, próbálta visszahúzni, de a hátrahajló tüskék beakadta a szájpadlásába, ínyébe, fogába… és ahogy a kígyó lejjebb erőszakolta magát, már a torkába is. Lynn kapaszkodott. De egyben fuldoklott is. Ha hagyja magát, a kígyó egészen a gyomráig fog kúszni. Ha megtartja egyhelyben, hamarosan megfullad, mert a szörnyeteg elzárja a légútjait. Ha kirángatja… ha kitudja… a saját vérét fogja lélegezni. Lynn nem tartotta sokra az életét, de nem volt kész rá, hogy feladja. Az egyetlen, amit tehetett, hogy elengedte a kígyót, térdre esve tűrte az állat rángatózó, vonagló mozgását, végig a nyakán, a nyelőcsövén, egyenesen a hasáig. Minden egyes centimétert érzett belőle, minden apró pikkelyt és izmot. A legszörnyűbb, hogy sikoltani sem tudott. Csak markolta az asztal lábát a szánalmas kis konyhájában. Vér csöpögött a tátott szájából.
A támadás, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt. Lynn érezte a karcos fájdalmat végig a nyelőcsövében, a vas ízét a szájában. A gyomra tele volt, és öklendezhetnéke támadt. Érezte a mocorgást. A helyezkedést. De zihált. Élt. A szíve hevesen vert. És abban a pillanatban Lynn mindennél biztosabbra vette, hogy nem kész még feladni. A haptikus konzolhoz nyúlt a felkarján, és egy vészhívó programablak tűnt fel a kézfeje fölött. Tárcsázta a mentőket, és közben halkan sírt.
A fájdalom csak akkor kezdődött. Tudta jól, mi vár még rá. A padlóra zuhant, összegömbölyödött, és kapaszkodott az asztallábba. Kapaszkodott minden erejével. Hiába ordított, senki sem jött át. És ahogy embriópózba görnyedt, a csempén elmaszálta a vérét. Felülről nézve úgy festhetett, mintha vörös szárnyakat növesztett volna.
A szolgák jussa
Senki sem tudta, honnan jönnek a kígyók, miért élősködnek az embereken, és miért ölik meg a gazdatestet hónapok leforgása alatt. De a megacégek nem voltak hajlandóak ilyen könnyen feladni a munkaerejüket egy betegség kedvéért. Támogatták a gyógykezeléseket, még ha a legolcsóbbakat is. Lynn így került egy öltözőbe vagy két tucat sorstársával. A ledek fénye rég elhalványult, és természetellenes, kék félhomályra festette a zsúfolt helyiséget. Valahol egy öreg szellőztető zúgott és vibrált egy lusta ütemre, majdnem elnyomva az emberek halk pusmogását. Lynn az öltözőszekrények közötti szűk utcácskák egyikében állt, és kedvtelenül mustrálta magát a tükörben. A testhez álló sportruha alatt látszott, mennyire lesoványodott – de ez nem a kígyó hibája. Ezt teszi veled az, ha sokat dolgozol és keveset eszel.
Lynn kiengedte, és újrakötötte haját, amit, jó céges adósrabszolgákhoz híven, csak egy vékony sávban hordott a feje tetején, tarkóján rövid copfban. Fejbőre két oldalán míves vonalrajz húzódott, ami valójában nem több egy szépen feldíszített azonosítónál.
– Az a lényeg, hogy ne utáld a kígyódat! – magyarázta Miri az „új lánynak”. Lynn három hete járt rendszeresen a foglalkozásokra, de Miri még mindig úgy kezelte, mintha ez lenne az első napja. Azzal az intellektuális felsőbbrendűséggel, amivel egy irodamunkás magyaráz egy szerelőnek. A dundi lány tetőtől-talpig rózsaszínbe öltözött, amitől leginkább egy mozgó vattacukornak tűnt, lapos taréjjal a feje tetején. – Ő is csak élni akar. Mindkettőtök érdeke, hogy jóban legyetek!
Lynn lehúzta szemhéját, nézte a pupilláját, és kitapogatta beesett arcát. Még semmi nyomát nem látta a leépülésnek. Rezignáltan hallgatta sorstársának monológját.
– Csak figyelj rá, hogy a szervezeted mit akar mondani neked ezzel a betegséggel! Próbálj vele foglalkozni, de ne úgy, hogy meg akarod gyógyítani, hanem hogy… ez csak idő, amit magaddal töltesz! Igazából valahol nagyon jó, hogy ez megtörtént veled. – Lynn gyomra ettől görcsbe rándult. A szeme sarkából vetett egy dühös pillantást a nőre, aztán inkább bezárta a szekrényajtót. Nem mintha sok mindent lophatnának el tőle. A terem bejárata felé indult, de érezte a rózsaszín árnyékát. Érezte és hallotta. – Én például kifejezetten élvezem, hogy mindenhova eljárhatok vele. Az összes foglalkozásra feliratkoztam. Meditáció, táncterápia, festőterápia…
A szekrények közötti utcák olyan szűkek voltak, hogy csak oldalazva fértek el. Lynn remélte, hogy Miri fennakad és lemarad, de az emberek ösztönösen az ajtóknak tapadtak, hogy elengedjék. Úgy tűnt, senki sem akarja, hogy Miri néhány pillanatnál tovább a közelükben maradjon. A sárkányok lángjába kívánták „segítőkész” monológjait.
– A lényeg, hogy megtanulj beszélni a kígyóddal! – bizonygatta Miri, aki szerint minden, amit ő tesz, az „a lényeg”. – Nem olyan, mintha tényleg beszélnétek persze, csak… érzed, hogy mit akar.
Lynn, kiérve a szekrények közül, lefékezett és átnézett a válla fölött.
– Te érted őt? – kérdezte síri hangon. – A tiédet mármint.
– Ó, persze! – csicseregte Miri, megelőzve az „új lányt” a bejárati ajtó előtt gyülekező sornál. – Mi ketten nagyon jóban vagyunk. Igyekszem mindig figyelni rá, hogy mit akar.
A sor gyorsabban haladt a vártnál, de így sem elég gyorsan. Lynn a szemét forgatta. Szeretett volna magára maradni az önsajnálatával, és egy kicsit elhinni, hogy most ő a világ közepe. Legalább akkor, amikor haldoklik, ne kelljen mások monológját hallgatnia!
– Miket mond? – Reménykedett, hogy megtud valami újat. Valami hasznosat. Bármit, ami felkészíti.
De még annál is jobbat kapott. Miri egy pillanatra elhallgatott. Épp sorra került a konzolnál.
– Szörnyű dolgokat – súgta. – Bár csak… – Aztán előre lépett egyet. Az ajtó becsukódott előtte, és a fali konzol apró szenzorai Miri felé fordultak. – Miriam Keval – mutatkozott be. A hangja megremegett.
– Kérem ismételje meg! – utasította a művi, nemtelen géphang.
– Miriam Keval! – A hangja egyre jobban reszketett.
– Kérem ismételje meg!
Mély levegő.
– Miriam Keval – erőltetett magára nyugalmat. Egy apró gépkar vált le a konzol oldaláról, négy gömbcsuklóján finoman bemérve a nő vastag alkarját. A tűszúrás pillanatát alig lehetett észrevenni. Gyorsan jött, de sokáig tartott, amíg a kis ampullányi vért levették. Miri bocsánatkérő arccal nézte a háta mögött várakozókat, majd az ajtó kinyílt és beléphetett.
Egy pillanatnyi nyugalom következett, egy pillanatnyi fájdalom. Lynn megtámaszkodott a konzol mellett, homlokát a hűvös falnak támasztva.
– Lynoran Aroki – búgta, és a kar kinyúlt érte.
Lynn szorította a szemét. Az ő hangját szerette a gép, nála más jött elő. Az első szúrás valamiért mindig félrement. Pont ugyanoda. A seb kezdett nagyon csúnyán begyulladni. A régi szoftvert egy évtizede nem támogatják. A hibáit sosem fogják már kijavítani. És adósrabszolgák kedvéért nem vesznek új gépet.
A második szúrás eltalálta a vénáját. Lynn rosszulléttel küszködve hagyta, hogy megint lecsapolják, majd ő is belépett a terembe. Miri ott várta a túloldalon, a zörgő parkettájú tornateremben. Belékarolt, amíg Lynn szédült, és kezébe nyomott egyet az ingyenes palack sportitalok közül. Szénhidrát, ásványi anyag, víz. Vas. Rengeteg vas. Heti két vérvétel, bármilyen keveset vegyenek is le, megterhelte az embert.
Főleg, ha egy mérgeskígyó furakodott a szerveid közé. Épp aktívan növesztette az ereket a pikkelyeiből, hogy megcsapolhassa a gazdatestet. Lynn mindig is két szívet akart. Az elsőt már úgyis zálogba adta.
– Szörnyű dolgokat? – kérdezett vissza egy émelyítően édes korty után. Miri komor arccal nézett vissza rá.
– Mindig csak a harag meg a félelem – súgta. – Annyira szeretném, ha nem kéne állandóan ezt éreznem. Csak leülni egy film elé egy estére… – sóhajtotta.
Szeretheted a kígyódat, ha egy film mögé akarod rejteni, gondolta Lynn, de nem tette szóvá kritikáját. Mindenki másképp küzd, ez volt az első, amit az orvos a szájába rágott. Kerestek egy-egy szabadot a szivacsszőnyegek között, míg a férfiak és nők felfejlődtek körülöttük. Lelkesen, gondolta Lynn, mint egy halotti menet.
Az oktató megértően mosolygott rájuk, szemében szomorkás elfogadás ült. Körszakállas srác, még nem töltötte be a negyvenet, de haja már őszült. A szemében több bölcsesség és béke ült, mint amit az ő korában megengedhetne magának. Lynn azon gondolkodott, hogy milyen lehet ott állni, velük szemben, a vékony kis izmaival, és azon gondolkodni, hogy minden hét emberből öt meg fog halni a következő fél évben. Hány éve dolgozhat itt? Meddig bírja még?
– Kezdjük! – szólt halkan, és bólintott. A mosolya töretlen maradt. El nem sírt könnyek ültek a tekintetében.
A nyújtás fájt. Az egyensúlyi gyakorlatok leginkább Lynn öniróniáját segítették. Amikor csak tudott, gyakorolt otthon, és most már legalább nem esett el. Dülöngélt, és úgy hadonászott egyensúlyért, mint egy madárfióka, aki épp repülni tanul. De állva maradt. Az oktató megdicsérte, miközben kijavította a mozdulatait. Lynn már ismerte az óra menetét.
Az eleje volt a legszörnyűbb, a bemelegítés. Az fájt a legjobban. Szorítania kellett a fogát. De a fájdalom után az izmai lassan elernyedtek, kiengedték magukból azt a görcsös szorítást, amit egész nap cipelt. És az érzés… felszabadította. Mintha mázsás súlyok vesznének el a testéről. Néhány pillanatra majdnem mosolyogni is tudott.
– Ne feledjétek – szavalta az oktató monoton hangon, ahogy az emberek sorai között járt –, hogy miért vagytok itt. Igen, a nyújtás megnyugtat, a légzés elernyeszt, és könnyebb a világ, ha súlytalanul jársz. De a cél az, hogy figyelj, hogy érezd magad, hogy érezd a tested, és megtanuld, hogy mire van szükséged! A sok görcs és stressz olyan, mint a zaj.
Lynn épp a bal térde felé közelítette az orrát, háta mögött keze imatartásba fűzve. Fújtatva próbált még néhány centivel lejjebb menni, miközben hallgatta a beszédet.
– Zaj, ami elnyomja a hangokat. Nem halljátok a lényeget. – Hát innen vette Miri a kedvenc szavát, állapította meg Lynn. – A kígyó beszél hozzátok, énekel, de nem halljátok a zajban. Az ő szavai érzések. Bizsergés, melegség, hidegség. Ha kikapcsoljátok a zajt, megtaláljátok. Aki megtanul vele beszélni, éveket alkudhat még ki magának! Ő is azért jött, hogy éljen. Ne utáljátok ezért!
Lynn arca, mint mindig, megrándult. A fájdalom emlékébe is beleszédült. Emlékezett a szűk konyhafülkére a garzonjában, a hideg járólapra, amin vergődött, miközben a kígyó keresztülrágta magát a vékonybele falán, és kikúszott a szövetek közé. Érezte a tüskéit karistolni a bordáin és a gerincén. Hallotta őket karistolni. A csontok a fülébe hozták a zajt.
A zajt. A zajt kell elnémítani. Lynn visszatért a parkettára, ahol lassan felemelkedett, kinyújtózkodott, majd átfordult a másik lába felé. Mély levegőt vett. Az emlék folyton visszahúzta, akár egy ingovány, és annyira könnyen süllyedt bele… De Miri – a vattacukor meglepően hajlékonyan simult a saját lábához – is belesüllyedt. Miri nem akarta elhagyni a zajt.
És amikor kimentek az óráról, mindegyiküknek megrezdült a csuklója. Lynn mélyet sóhajtott. Felkarja bőrén kiemelkedett két gomb – egy értesítés arról, hogy megjöttek a vérvétel eredményei, és egy szundi, ha később akarná elolvasni. Megnyitotta. A programablak megnyílt a kézfeje felett. A céges színsémára dizájnolt felületen a lefuttatott elemzések sorakoztak. Már rá se kellett néznie a színkódra, fejből tudta minden értékről, hogy mikor jó és mikor rossz. Nem változott számottevően a múlt hét óta. Lynn felsóhajtott.
Miri kinyitotta a szekrényajtót és elbújt mögötte. Halkan sírt. És amikor valaki sírt, az öltöző tapintatlan és kényelmetlen csendbe vonult vissza. Csak a régi szellőző vibrálása hallatszott, és egy haldokló nő zokogása. Lynn becsapta a saját szekrényét. Ijedt tekintetek fordultak az irányába. Ő pedig dühös kihívással válaszolt nekik, a tekintete szinte nyársalt.
Bebújt Miri mellé, a szekrényajtajához, és átölelte a nőt. A vállára hajtotta a fejét. Csitítóan suttogott, miközben segített a lánynak kicsomagolni a gyógyszeres ampullákat, és betölteni az injektor pisztolyba. Nyugtató és fájdalomcsillapító. Tüneti kezelés.
Miri csak egy buta vattacukor volt. Egy bután édes vattacukor, aki úgy koldult figyelmet, hogy mindenkinek segíteni akart. Nem érdemelte meg, hogy minden héten rosszabbul legyen. Lynn adta be az injekeciót, és könnytől sós csókot nyomott a helyére.
Szívem, zálogom
Lynn egy szűk garzonban lakott, mint szinte mindenki a céges ranglétra alján. Tizenkét négyzetméternyi luxus, amibe trükkös bútorokkal és harminc évvel ezelőtti csúcstechnológiával préseltek bele minél több funkciót. Konyhapult, mosdófülke, ágy, ami kipördítve íróasztal is. Még saját ablaka is volt, ami egy másik ház falára nézett ugyan, de kicsit legalább megtörte a kapszulalakás klausztrofóbiáját. Lynn még mindig fizette a hitelt. A valutaválságnak köszönhetően talán még a gyerekei is fizetni fogják.
Ha lesznek gyerekei. Ha lesz egy férfi az életében. Ha lesz egy élete. Lynn úgy érezte, ráolvad a régi forgószék támlájára. A feje hátrabicsaklott a támla fölött, és a plafont bámulta. Az egész kapszula még kisebbnek tűnt, mint valaha. Fojtogatta a tudat, hogy elfér itt egy emberi élet. Még egy apró faládában is.
Miriam Keval halott. Múlt héten, a temetésén, Lynn még mindig nem hitte el. A csoportból alig tartottak vele páran. Egyetlen hatalmas koszorú – vajon ki rendelhette a lánynak? – és néhány szál virág díszítette a sírját. A szabadság színeiben, ahogy a rabszolgák búcsúztak egymástól. A családja kitagadta. A legvégén a feszesnek tervezett poliészter ruhák már lötyögtek a lányon. A taréja csomókban hullott. Az utolsó pillanatig azt hajtogatta, hogy mennyire szereti a kígyóját. Annyira szerette volna elhinni, hogy tényleg igaz. Hogy tényleg összebarátkoztak. A tragédia az, hogy legvégül sosem hallotta meg, hogy mit mond a kígyó. A túl sok foglalkozás nem kapcsolta ki a zajt. Hangosított rajta.
Lynn kinyújtotta kezét a plafon felé. Amíg a kezét nézte, az ujjai homályosak voltak, a plafon üres. Most fordítva. Behajlította és kinyújtotta az ujjait. Érezte bennük a szorító izomlázat. Érezte az apró huzatot a bőrén, a hibás ablakszigeteléstől. Legalább tudja, miért fázott telente. Érzett minden légörvényt, ami megrebbentette hajszálait, és az olcsó ruha műanyagszálait, amint fojtogatják a bőrét. Minden lélegzetvételét külön hallotta.
És érezte a kígyót. Már nem a fájdalmat, az csak néhány hétig tartott. Az orvosok elmagyarázták, mikor kiengedték, valahol még egy ultrahang felvétele is volt róla: az élősködő betapasztott minden sebet maga után. Tüskés pikkelyei mostanra teljesen felszívódtak, erezete összefonódott a nagy vérkörrel, kötőszövetei megkapaszkodtak a számtalan hártyán, izompólyán és csonton, amik körül helyet talált magának. Már nem egy állat volt, hanem egy új szerv. Saját aggyal. Saját idegekkel.
Akárhányszor Mirire gondolt, a megvetés egy hulláma csapott át Lynnen. Az érzés a kígyóból indult, de kettejük testén áramlott át. Az idegrendszerük is kezdett összeolvadni, és Lynn egyre többet volt beteg a parazita immunszupresszánsai miatt. Sokat kellett otthonról dolgoznia, ami kevesebbet fizetett – lévén csak a diagnosztikákat futtathatta, a szoftveres hibákat javíthatta és azokat a javításokat eszközölhette, amiket a távvezérelt robotkarok el tudtak látni. De legalább nem rúghatták ki miatta. Ironikus, hogy egy szerelő manapság már otthonról is dolgozhatott. Vagy a klausztrofób börtönében, amit otthonnak hívott, és ahol nem figyel rá más, csak a parazitája.
– Olvasol a gondolataimban – súgta Lynn, és újra Mirire gondolt. Felidézte az arcát. A rózsaszín ruhát, amiben nyújtani szokott.
Elégedetlen, megvető, goromba érzés szaladt végig rajta, akár egy hosszan elnyújtott mennydörgés. Aztán, ahogy tovatűnt, újra megjelent a helyén a gyász és a sajnálat. A saját érzései.
– Utálod őt – vádolta Lynn. – Olyan vagy, mint a többiek.
A kígyó nem értett semmit abból, hogy hogyan élt Miriam és min ment keresztül az utolsó hetekben. Ő csak egy csökevényes parazita. Csak arra jött rá, hogy Miri utálta a saját kígyóját. Ennyi elég is volt. Innentől kezdve Lynn kígyója gyűlölte Mirit. Még a gondolatát is.
Ahogy a kígyó azt sem értette, milyen borzasztó a garzon. Imádott itt lenni. Szerette a szűk falakat, a fütyülő huzatot és a sötét délutánokat. Nem tudta, mit jelent, hogy Lynn minden álmát elvette a devizahitel, és hogy akárhány fizetésemelésen ment át, mind belefulladt a törlesztésbe. Nem foghatta fel, hogy mindez végleges, és hogy semmi, amit a nő tesz, nem menti meg az adósságoktól. Dühöngött, amiért Lynn nem tud eleget fizetni, hogy kettejük helyett egyen, és hogy a pácolt húsok helyett keserű fehérjeitalokkal tudta csak szinten tartani magát.
De szerette a férfiakat. Lynn mulatságosnak találta az örömhullámot, ami átcsapott a feje fölött, amikor megnézett egy jóképű férfit a kávégép előtt, vagy amikor megbámulta az oktató indokolatlanul szép fenekét. A nő újra tinédzsernek érezte magát.
Tinédzser. A gondolattól is újra átcsapott felette az öröm. Szinte eksztázissá vált. Lynn zavartan nevetett, a szájába harapott, betemette az arcát, amíg az érzés tovaszáll, és visszakapta a saját testét. És Miri emlékét. Újra a düh. Lynn nem akart dühös lenni Mirire, úgyhogy inkább a férfiakra gondolt.
– Tudom, mit akarsz – mondta, és önkéntelenül is kuncogni kezdett. Egy idióta fruskának érezte magát.
És mégis: az érzés hihetetlenül feldobta. Mint egy drog. A saját kis drogadagolója. Ha jól akarta magát érezni, csak fel kellett mennie a hálózatra. Gyűlölte, hogy nem gondolhat arra, amit szeretne, de rég rájött, hogy neki is jó, ha a kígyó örül. Úgyhogy néha felemelte a kezét, megkopogtatta az alkarját, és nézte, ahogy az alap alkalmazások ikonjai kidudorodnak a tetovált haptikus felületből. A céges hálóra kattintott, és megkereste a részlegvezetőt.
Fyordar Garanach. Egyik legjobb barátja… és tinédzserkori szerelme. Ó, az édes beteljesületlenség, hogy megszépíti az embereket! Fyordar horgas orra és magas homloka mit sem számított, ha felöltötte azt a gondolkodó, huncut mosolyát, és ha a zöld szemében csilloghatott az értelem. Különben is, gondolta Lynn, egy férfi legyen egy kicsit csúnya. Az a lapos száj csak még vonzóbbá tette. A mozgó profilkép néha oldalra sandított, pajkos mosolyt dobott valakire a kamera mellett, aztán próbált fegyelmet erőltetni magára. Lynn azt hitte, kigyógyult már belőle. Már alig álmodozott róla. De a kígyó rácáfolt. Akárhányszor meglátta a képét, sóvárgást üzent, gyerekes izgalmat, kíváncsiságot. És Lynn elfelejthette egy kicsit az adósságait és a halottakat.
Szívem, zálogom, gondolta szomorkásan. Megérintette a száját. Megérintette a lebegő programablakot. Kár, hogy a kép csak egy illúzió, amit a retinájára vetítenek a szeme alá nyomtatott gépek. Az ujjai úgy bizseregtek, mintha tényleg megérinthetné az arcát.
Ne utáld a kígyód, mindenki ezt mondta neki. Próbáld meg megadni, amire vágyik.
– Itt az ideje megsétáltatni a kígyóm – gondolta. Végül is, ő is szeretne találkozni Fyordarral. Rányomott az üzenetküldés gombra.
QWERTY billentyűzet domborodott ki a bőréből, de Lynn egyszerűen csak a mikrofon ikonra nyomott, és hangosan diktálta az üzenetet. Nem érdekelte, hogy a szomszéd hallja őt a papírvékony falakon át.
– Hé, Fyordar! Emlékszel, hogy jössz nekem egy „kérdés nélkül” kártyával? Most kérem a szívességem. – Nagyot nyelt. Művi magabiztossága mögött rettegett a következő három szótól. Csak reménykedni tudott, hogy a feleség majd elengedi otthonról régi szerelmét. De a félelmet elnyomta az extázis, amit a kígyó üzent neki. – Egy sör valamikor?
Lehet, hogy nem is akarsz bántani, gondolta Lynn. Csak beetted magad a bőröm alá. Olyan vagy, mint valaki, akit ismertem.
Miri vagy mostantól. Ő is csak segíteni akart.
És Miri ezúttal nem küldött gyűlöletet. Lynn újra hátradőlt a széken, és bánatos mosollyal nézte a plafont.
– Meghoztuk az első kompromisszumot – súgta. Milyen szomorú, hogy a valódi Mirinek pont ez nem sikerült. A kígyó egyet értett.
Az ősz csókja
Lynn a kocsi hátsó ülésén ült. Az első üléshez sem tartozott kormány, csak egy tágas műszerfal és kicsit több kényelem. Lynn céges bérlete nem tellett az első ülésre, sem arra, hogy elhagyja az agglomerációt. De mindez nem számított. Miri bizsergett az izgalomtól, és Lynn is nagyokat sóhajtott. Legszívesebben azonnal megfordult volna, hogy hazáig meneküljön. Legszívesebben még gyorsabban ment volna, hogy hamarabb odaérjen. Mint egy tinédzser az első randiján. Csak nevetni bírt magán. Azt a szoknyát viselte, amit hat éve nem tudott kihez felvenni.
Az elmúlt pár évben csak szükségrandizott. Csak a teste hajszolta, a kielégítetlenség sivársága. Könnyű férfiakra vadászott, akikkel nem kellett utána beszélnie. Hányszor sétált haza kezében a magassarkúval? Miri nem engedte ezt. Miri dühös volt rá, ha ilyen férfiak után nézett – de ahogy teltek a hét napjai, egyre szemtelenebbül epekedett Fyordar után. Az élősködő már-már aranyosnak tűnt. Az ultrahang szerint már ki se nyitja a szemét, a világból mindent Lynnen keresztül lát. Vajon hibáznak? Vajon a kígyó csak az ő hibáját ismételi?
Lynn kinézett a városra, és csak szívta a fogát. Errefelé alig álltak lakóépületek, szinte csak a megacégek kampuszai sorakoztak egymás mellett. A hatalmas udvarokon, kertekben álló tornyok a modern koncepcionális művészet remekei voltak. Fekete kristálytelepeknek tűntek obszidián tükröződéseikkel, vagy erdőknek, az élő növényekkel betelepített szűk felhőkarcolókkal. Csillogtak a gazdagságtól, de Lynn ismerte őket – ő is egy ilyenben dolgozott. A modern rabszolgaságot látta maga előtt. Az ezrek verejtékét, akiknek a hátán megépült ez a torony. És odabent, a legfelső emeleteken, tíz-húsz ember királyként élt, mit sem tudva az alattuk élők szenvedéséről. Egy igazgató keresete húszszorosa vagy akár ötvenszerese is lehet a dolgozók átlagbérének, holott ezt az értéket nem ő termelte.
Az autó áthajtott egy kereszteződésen. Egy üres, régi telek állt a sarkon, egy lebontott épület hűlt helye. A töredezett betonra egy sportpálya vonalait festették fel, de mára annyira megkopott, hogy Lynn a játékot sem ismerte fel. A telek jobbára homályba borult, csak az utcalámpák fénye vetült rá. Ott vette észre Lynn a párost.
Visszatérők voltak. Aos sídhe. Egymás felé sétálhattak rég, és épp az utolsó lépést tették meg. A lány balról érkezett, puha fehér ruhájának gallérjából faágak sarjadtak, és a faágakon levelek ültek. A lány lépteire fűszálak nőttek, emelkedtek fel a puszta betonból, és száradtak el azonnal, ahogy továbblépett. A férfi letépett karú inget viselt, és szakadt térdű farmert. A homlokából és fejéből fém pálcák álltak ki, huzalköröket emelve fölé. Mint egy felsővezeték glória. A páros találkozott, összebújtak egy ölelésbe, és amikor csókjuk összeforrt, a lány ágairól lehullottak a levelek.
A látvány tovasodródott, ahogy az autó gyorsulni kezdett. Lynn hátranézett, de már csak egy pillanatot láthatott a jelenetből. Ritkán találkozott a Visszatérőkkel, és semmit sem értett az ő furcsa világukból. Azt mondják, Zenthart már az aos sídhe irányítja. Akkor már inkább a cégek, gondolta Lynn, legalább érti, hogy kinek a rabszolgája. És miért. De a kép újra lepörgött a szemei előtt. A türelmes utolsó lépés, a kutató karok a lány derekán, a tenyér a férfi arcán. A csók. Az a rég, hőn áhított csók. És az ágak meghaltak, a levelek lehulltak. Miri fészkelődött, és Lynn oda sem figyelve végigsimított az oldalán. Mostanában rászokott. Rossz szokás, mondták páran, mintha a tumorodat szeretgetnéd, de Lynn nem tehetett róla. Még emlékezett a morfiumhomályban töltött éjszakákra a kórházban, de ez… ez csak Miri. Miri változott, ugyanúgy, mint ő. Miri nélkül sosem írt volna rá Fyordarra.
Újra ráeszmélt, hogy egy találkozóra tart. Talán egyenesen egy randevúra. Önkéntelenül is kuncogott zavarában, és próbálta elhessegetni a fantáziát. Fyordar házas ember, nem lehet ez randi! De az örömhullám átcsapott fölötte… és nem volt biztos benne, hogy Miriből indult-e.
Az autó leparkolt, és Lynn kiszállt. Egy pillanatra döbbenten pislogott. Biztos, hogy jó helyre jött? De az autó kitolatott háta mögül, elindult a sugárút felé, és már nem maradt visszaút. Lynn nekivágott a széles lépcsőnek, ami egy fás ligeten vezetett keresztül a dombtetőn húzódó terasz felé. A keresztező járdákon erővértes katonák sétáltak, a Rendfenntartók Tanácsának emberei. Kezükben fenyegető gépkarabélyok. Szenzorokkal teli sisakjuk felmérte az új belépőt, és kínosan hosszan időzött el a régi szoknyán. Hivatalosan ők voltak a rendőrség, a cégek közös biztonsági szolgálata, akik mindenkit védtek. De mióta az adósrabszolgák száma történelmi csúcsot ért el, valahogy több Rendfenntartó cirkált az utakon is. Azok a cégek, akik egyáltalán tudatában voltak a szenvedőknek, féltek a tömegektől, mint a sárkánytűztől.
Egy drón lebegett Lynn mellé, a kijelzőn Larant Amaret szónokolt egy hírcsatornának. A férfi aranyvörös haja valahogy túl dús és túl jól fésült volt, zsenge szakálla csak még inkább kiemelte fiatalságát. Túl szép, állapította meg Lynn sokadszorra is, már-már ízléstelen. Kamerák elé tervezett.
– A profitok elviselhetők, ahhoz képest, hogy még mindig a sebeinket gyógyítjuk egy valutaválság miatt, de ami igazán új lendületet adhatna, az egy növekvő kereslet lenne a nehézipari termékekre. A cégeknek össze kéne fogniuk, hogy támogassák a hadügyet, a Visszatérés védtelenül hagyta Zenthart, és a külső ellenség…
Lynn elhessegette a képernyőt, és megacélozta magát. Épp eleget hallgatta a többségi tulajdonos szónoklatait a szerelőüzem folyosóin. Mély levegővel kaptatott fel a következő sornyi lépcsőn, egyre inkább közeledve a színes fényben úszó dombtetőhöz. Miri izgatottan bizsergett, de ő sok mindent nem értett még. Nem tudta, hogy egy egyszerű szerelőnek semmi keresnivalója a menedzserek szórakozóhelyén.
Az épület úgy nézett ki, mint egy kisebb szikla, és meglepő helyeken erkélyek tekeregtek elő a falából. A terasz fölötti tető egy hatalmas kagylóhéjnak tűnt, színes sávjait több ezer apró függőlámpa adta. A dombtetőről megtekintve a toronyházak pont úgy álltak, hogy itt-ott szűk kilátást adjanak a közeli óceán felé. Látszott, hogy szándékosan tervezték így. A közelgő naplemente barack- és piros színei tükröződtek a vízen.
Lynn túlságosan is értette, hogy mennyire alulöltözött a helyhez. Ami azt illeti, egyetlen ruhája sem lett volna elég ide. De Miri húzta őt. Nem engedte elmenekülni, feladni vagy megbotránkozni. Csak az öröm számított neki, és a kígyóban egy pillanattal hamarabb tudatosult Fyordar jelenléte, az egyik bárpult székében.
Hórihorgas alakja kérdőjelként hajolt a bárpult fölé. Félhosszú haja dús, és majdnem teljesen ősz. Lynn szeretett arról álmodozni, hogy a felesége tette ezt vele. De ha igen, akkor köszönettel tartozik – az ezüstporral hintett barna csak még szexibbé tette a férfi keskeny arcát. Lynn nagyot nyelt, kisimította szoknyáját – de hiába simogatta, attól nem lett drágább vagy rövidebb –, és határozott léptekkel elindult a pult felé. Aztán rájött, hogy túl határozott, és inkább ráérős tempóra váltott. Miri kecsességre próbálta inspirálni, amiből majdnem egy botlás lett. Szerencsére Fyordar végig háttal ült a jelenetnek, amíg meg nem hallotta Lynn cipőjének kopogását.
Amikor a menedzser észrevette, felpattant a székből, és elé sietett üdvözölni. Kék zakót viselt, egy krémszínű nadrággal, ingjén a vállalat címere – lángoló üllő egy kohó előtt. Érintése jól esett Lynn vállának, puszija a borosta szúrásával érkezett. Szögesdróttal védett bársony a szája. Miri szinte lángolt izgalmában. Amit nem védenek, azt nem érdemes ellopni sem – fordította magában Lynn. Tetszettek neki a hüllő gondolatai.
Lynn egy pillanatig még félt, hogy Fyordar megjegyzést tesz kirívóan olcsó ruhájára, de a menedzsere egyszerűen kézen fogta és a bárpulthoz kísérte. Rá se nézett másodszor arra a szoknyára, csak Lynn körmét figyelte.
– Beverted valahová? – kérdezte, miközben Lynn helyet foglalt.
A nő csak ekkor vette észre a lilás foltot az egyik körmén. Megvonta a vállát.
– Sok minden előfordulhat, ha a kezedből élsz – kacsintott.
És ezzel kezdetét vette – gondolta –, az örök párbaj a mérnök és a szerelő között. A végeérhetetlen táncverseny. Fyordar rámosolygott és felemelte a saját kezét: finom, hófehér, puha ujjai voltak, sehol egy bőrkeményedés. Nem csúfította el őt tetovált haptikus felület sem. Egy programtárcsa jelent meg a keze körül, amit a koktélokhoz pörgetett, majd az egyik ital képét egyszerűen levette a programablakról, és áttolta Lynn elé. A kép térbelivé vált. A pult mögé rögzített síneken egy bartender drón csúszott eléjük. Zsonglőrmutatványokkal tarkított bemutatóval keverte a koktélt, amiből három kör teljesen lenullázta volna Lynn e havi fizetését.
Még mindig nem késő, emlékeztette magát. Még nem beszéltünk arról, hogy ez egy randi-e. Hívhatjuk régi barátok találkozójának is. Miri megrándult a gondolatra. Mérhetetlen haragja úgy rohant keresztül Lynn testén, ahogy a mennydörgés robajlik a város felett. Lynn ösztönösen az oldalához kapott, arca megrándult. A hullám gyorsan átcsapott fölötte, enyhe szorongást hagyva maga mögött. Mikor Lynn felnézett, tekintete találkozott Fyordaréval.
– Hallottam, mi történt – súgta a férfi együttérzően. – Nagyon fáj?
Lynn fanyar mosollyal válaszolt. Most már sajnálta, hogy nem adta be magának az injekcióját, de nem akart tompa lenni a nyugtatótól. Élni jött. És azt csak éberen teheti meg. Akkor is, ha ezzel Mirit is éberen hagyja.
– Csak az elején – válaszolta. – Most már egyáltalán nem. – A drón a virtuális koktél helyére rakta az igazit, és továbbcsúszott másik vendégek felé. Lynn rossz szájízzel nézett az italra, de aztán mélyet sóhajtva maga elé húzta. Vajon Fyordar megpróbálta lenyűgözni? Ha igen, akkor rosszul csinálta. Lynn csak megszédült az árcédulától.
– Milyen? – érdeklődött Fyordar. – Tényleg lehet… beszélni vele?
– Nem konkrétan beszélni, hanem… Lát a szemeiddel – húzta maga elé a koktél hűvös poharát. – Tapint a bőröddel. – Megszagolta az italt. Egzotikus gyümölcsök keveredtek benne, háromféle alkohollal. Harmóniájuk egy parfümre emlékeztette a nőt. – Érez az orroddal. És ő maga is átéli. Cserében te is átéled azt, amit ő. – Koccintottak, és Lynn bizalmatlanul figyelte az italt.
Miri szikrázó izgatottságot küldött. Lynn nem bírt nem elmosolyodni. A szorongás maradéka félresöprött homok volt csupán. Aprót kortyolt az italba, és nem nyelte le. Hagyta végiggördülni a nyelvén, engedte, hogy az ízek szép egymásutánban kibontakozzanak, az édestől, a fanyaron keresztül a kesernyésig. A koktél összetett harmóniája úgy tárult fel előtte, mint egy remekbe szabott zenemű. Miri csapongott. Ujjongott. Öröm forró hullámait küldte ki és Lynn kuncogott.
– Ez például tetszik neki – mondta, elismerő biccentéssel kísérve.
– Jó az ízlése – nevetett erre Fyordar is. Mindig ott rejlett az a kis ércesség a hangjában? Vagy csak apaként válik ilyenné az ember? Apa… Lynn újra rájött, hogy semmi keresnivalója sincs itt, de a gondolat még meg sem fogalmazódott benne, Miri máris az izgatottság egy újabb hullámát üzente.
Ki kell mondania. Ki akarja mondani. Azt, amit mindig is érzett, azt… Amit annyi ideig titkolt maga elől. De nem mondhatja ki csakúgy, nem? Az izgalom újabb hulláma kellett ahhoz, hogy megadja magát… Még egy ilyen és könnybe lábadnak a szemei.
Lynn még egy korty mögé rejtette a habozását, majd letette a poharat.
– Te is tetszel neki – nyitotta meg a flörtöt. Ezúttal a zavarát rejtette nevetés mögé.
– És újfent! – kacagott Fyordar. – Jó az ízlése. – Örömszikrák csaptak fel a nőben. Fyordar nem utasította el! – Hallgatnod kéne rá!
Miri öröme tűzvihar, lángra lobbantva a szorongás satnya kóróit. Lynn kihúzta magát ijedtében, próbált nem felsóhajtani, fátyolos tekintetét elkapta a férfi elől.
– Nos, sajnos a kicsikém nem túl művelt – jegyezte meg. – Ha tudná, hogyan tervezel motorblokkokat, lehet, hogy átgondolná az ítéletét.
– Igen? – válaszolt a kihívásra Fyordar. – Mesélj csak, hogy tervezek motorblokkokat?
Lynn előre dőlt, fejében még mindig ott csivitelt az ép elme hangja – menj már innen, egy házas emberrel játszol, aki az éves kereseted szórhatja nőkre, ha akarja! –, de Miri vadászszelleme átragadt rá is. Vagy talán ő adta Mirinek? Néha nehéz megmondani. De előre dőlt, épp eléggé, hogy a férfi egy fokkal mélyebb belátást kapjon a dekoltázsába.
– Például – vezette fel színpadias kézmozdulattal, megvillantva a belilult körmét –, a szűrő elektronika. A leggyakrabban elhasználódó biztosíték helye. Szinte minden szervíznél ellenőrizni kell, vagy egyenesen cserélni. De, hacsak nem egy ötéves anorexiás kislány vagy, a kezed sehogy sem fog beférni. Emelheted ki az egész motorblokkot, amihez szabad állvány és emelő kell, ami általában órákat dob a szerelés időtartamán, ami persze óradíjban kerül a vevő számlájára. Hoppá – mímelt robbanást a kezeivel – olcsó szervízdíj bumm, berobban az arcodba!
– A vevőket – jegyezte meg Fyordar – nem érdekli a szervízdíj. Nekik a presztízs kell, a presztízs pedig a teljesítményben van! Fogyasztás, forgatónyomaték, gyorsulási idő. Ezek kellenek. Sajnálom, ha az optimális motorfelépítés nem kompatibilis a – elidőzött Lynn kezén – bájos kacsóddal.
– Csak hogy – fűzte tovább a gondolatot Lynn –, a vevők hasonló teljesítményű sport szériát találnak a konkurenciánál, harmad ennyi szervízdíjért. Két évvel hamarabb vehetik meg a következő modellt!
Fyordar megadóan forgatta a fejét.
– Na jó, bevallom – adta meg magát színpadiasan –, hogy a konverziónk lehetne jobb is, de azért nem mondanám, hogy lemaradunk a konkurenciától!
– Kéne nektek egy szerelő oda – szurkálódott Lynn. – A tervezőasztalok mellé.
– Na azért…
– Kéne – kacsintott Lynn.
– Ahh, azt a… oké, megadom magam. Kéne nekem egy szerelő a tervezőasztalom mellé – hajolt közelebb, megtámaszkodva a pulton. – Csak hogy ott legyen, ha valami rosszat csinálok.
Újabb lángvihar, de Lynn nem kaphatta el a tekintetét. Nem, ilyen közelről nem, és nem sóhajthatott fel, nem adhatja meg a pontot Fyordarnak. Minden díszlet a férfi javára szolgált. A piros fény, ami az arcába vetült, és lassan zöldre sápadt át, minden árnyalattal kiemelve az őszülő szálakat. Az árnyék apró szarkalábaiban és a mosolyráncokban, a borosta halvány kontrasztja a bőrével. A háta mögött nyíló egyenes utca az épületek között, amik valahogy lehetetlenül szabályosan álltak sorba, csak azért, hogy a dombról látszódjon az óceán. A nap lassan elérte a horizont alját, és az ég teteje már kéken és feketén sötétlett. És Lynn nem nézhetett el. Nem fordulhatott a tengernyi kincs felé, ami csak a gazdagoknak járt. Itt és most az adósrabszolgának kellett nyernie a menedzserrel szemben. Úgy kell megzaboláznia a lángvihart, hogy Fyordar adja meg magát.
Úgyhogy Lynn a szájába harapott. Fyordar szeme a nő ajkaira tapadt. A bárpult mögött szólt a zene, és a beszélgetések alapzajjá olvadtak össze, de a kettejük közötti csendet elfoglalta a várakozás. Fyordar megmozdult. Lynn majdnem pislogott. A szíve vadul zakatolt, és Miri repesett benne, mintha az egész lénye izgalomból és lángokból állna.
Fyordar tenyere hűvös volt és nyirkos a koktélpohártól.
– Mindig is szexinek tartottalak – vallotta be. Lynn elmosolyodott a bókra.
– Nem annyira igyekeztél kifejezni – szúrt vissza.
– Nem tehettem, végzősként minek tettem volna? A következő évben egyetemre mentem, és ha nem jössz velem, akkor… Miért nem jöttél velem, Lynn? Mindig is jobban tanultál nálam, hamarabb bejutsz, mint én! Miért nem jöttél utánam?
Lynn szomorúan sóhajtott, kibújva a férfi tenyeréből. Miri… megérezte a nő habozását. Fújt egy kis visszavonulót, és Lynn hálát üzent felé. Nem tudott mindent a kígyó. Például, hogy Fyordar már akkor sem volt szabad.
– Mert mire beadtam a felvételit, becsajoztál – válaszolta. Csak gondolatban tette hozzá, hogy: a mostani feleségeddel.
Hiba volt idejönnie.
– Különben meg jobban érdekelt a szerelés – hazudta. Mérnökként elég motorháztető alá nézhetett volna be. Talán túl sokba is, amíg lediplomázik.
– A szerelés? Ugyan már, Lynn! Sosem akartál volna csak egy szerelő lenni.
De akkor látnia kellett volna Fyordart is, boldogan, kézen fogva egy idegen nővel. És azt nem bírta volna elviselni. Valahol jobb is, hogy akkor nem jöttek össze. A sok nélkülözésben, a hitelválság fogcsikorgatásában, Lynnt az álmok tartották életben, a tökéletes férfiról szőtt mesék.
Mit keres itt? Ő nem egy gyerek. Miri dühösen mocorgott, és Lynn marokba gyűrte a ruhát az oldalán. Ezt most nem bízhatja a kígyóra. Nem értett egyet vele, és nem kell egyet értenie, ő csak egy átkozott állat, Lynn az, aki érti az emberek életét.
A tökéletes férfi nem jött volna el erre a randira.
– Miért vagy itt… egy egyszerű szerelővel? – búgta művi kihívással, de sóvárgó kíváncsian.
– Megmondtam, Lynn – nyúlt újra a nő arca felé, de Lynn ezúttal kitért –, mindig is szépnek találtalak.
– Szépnek találtál vagy szerettél? – kérdezett vissza Lynn, és Miri egyre jobban nekifeszült.
Nem baj. Hadd legyen dühös. Lynn is kezdett az lenni.
– Nem mindegy? – kérdezte Fyordar.
Lynn elmosolyodott.
– Csak egy elkeseredett nőnek az – mondta, megragadva a hideg koktélos poharat.
Erre Fyordar arcáról lehervadt a mosoly. A férfi kihúzta magát, fenyegetően magasodva a nő fölé. A mérnök a szerelő fölött. A menedzser a beosztottja fölött. A férfi a nő fölött. A sötétbe boruló óceán előterében. Vörösen a ledek fényében, árnyékban a pult felöli oldalán.
– Ugyan már, Lynn – szólt hidegen. – Hogy ne lennél elkeseredett?
Miri megtorpant. Aztán, egy kicsi, hűvös bizonytalanság után, a dühe megfordult. Lynn mellé állt. Ők nem elkeseredettek, üzente az eltökéltsége. Ők ketten… erősek.
– Ismerem a fajtádat – mondta. – Érzed a halál szorítását a torkodon. Bármit megtennél, hogy kiszabadulj. Hogy még egy estét – ezúttal szinte erőszakkal ragadta meg Lynn arcát – élj!
– És mégis – sziszegte Lynn –, honnan ismered a fajtám, főnök?
– Éreztem az elkeseredést – hajolt közelebb Fyordar. – Ne hidd, hogy te vagy az első! Szerinted honnan tudok a betegségedről? – Tényleg, eszmélt fel Lynn. Egy-két barátjának elmesélte, de a kígyó nem olyasmi, amiről szabadon pletykálnának. Az orvosi adatai pedig titkosak. A homloka ráncokba szaladt. Miri, ha nem a testében élne, most harapásra készen tekeredne fel. Mindketten beledermedtek a felkészült mozdulatba. Fyordar kiélvezte a csendet, mielőtt megszólalt. – Miriam sokat mesélt rólad. Te védted meg a többiektől.
Lynn szeme elkerekedett.
– Úgy ám – súgta Fyordar. – Mit gondolsz, honnan volt pénze elmenni az összes kezelésre? A logisztikán dolgozott, a sárkányok tüzére is! – káromkodott ízléstelenül. Lassan az utolsó rétegek is lekoptak róla, amiket Lynn valaha szépnek látott benne. – Honnan lett volna ennyi pénze? – Az egyetlen szerencséje, hogy nem nevetett fel. Lynn szinte várta. De Fyordar arcán őszinte szomorúság ült. – Nagyon sajnáltam, ami vele történt. Nem mehettem el a temetésére, de a legnagyobb koszorút rendeltem neki. Akkorra már rég szakítottam vele, annyira… gyűlöltem, ahogy tapad rám, de annyira… éltünk, amikor lefeküdtünk. Csak a halálfélelem tesz ennyire őszintévé. Függő lettem a félelmétől.
Lynn annyira el akarta mondani, hogy már egy ideje csak a fontos gyógyszereket szedi és nincs szüksége a nyugtatóra. De inkább belekortyolt a koktélba. A gyümölcsök és az alkohol harmóniája egy szomorú dúrba váltott. Kár az italért.
– Ne vedd a szádra a nevét! – sziszegte a pohár fölött. – Semmit sem tudsz a küzdelméről! – Ezzel Fyordar arcába öntötte a koktélt. A menedzser felpattant a bárszékről, és Lynn is így tett. Sarkon fordult, amíg Fyordar a gyümölcsfoltos zakó ujjával törölt utat szemének és szájának.
Miri diadalmat harsogott. Lynn épp csak egy szikrányi elégtételt érzett, miközben megtette az első lépést. A düh szinte megvakította.
– Miért jöttél ide? – követelte Fyordar. – Miért, ha nem ezért? A szeretőm akartál lenni.
A szerelmed akartam lenni, helyesbített Lynn. Megtorpant. Nem akarta kimondani. Nem akarta megadni magát, és nem akart jelenetet rendezni. Ó, de Mirinek más ötlete volt. És mindkettejüknek tetszett az érzés.
Lynn megfordult. Visszasétált, és most ő ragadta meg Fyordar arcát. Ellopta a csókot, amiről mindig álmodott, keményen, dühösen, visszataszítóan, ahogy csak egy ilyen rohadékot csókol az ember, és Fyordar szájába harapot. Erőből. Vér serkent a foga alatt. A férfi ijedten nyögött el, de nem tudott hátrálni a fogak szorításából. Lynn végignyalta a sebet, szájában a vas íze keveredett kettejük koktéljaival. Amikor elengedte a férfit, a saját koktélját is ráöntötte.
– Mert te voltál az álmom – jegyezte meg hidegen. – A tévedés, ami életben tartott.
Fyordar megfogta a száját, és a vércseppeket bámulta az ujján.
– És most? – kérdezte értetlenül. Még nem jött rá, hogy a felesége fel fogja ismerni a harapásnyomot.
– Most te tettél szabaddá. Örülök, hogy találkoztunk.
Elfordult. Nem ütötte meg. Miri ötlete nem arról szólt. Kettejük dühe jegesen izzott, de már nem Fyordar irányába. A férfi már nem számított. Magukra voltak dühösek. A garzonra, amiért annyit dolgoztak. A hitelre, ami tornyosult fölöttük. Az ablakra, ami egy házfalra nézett, és mégis a legnagyobb kincsük maradt. A reményre, hogy talán egyszer valami jobb lesz. A remény tartotta őket életben egész eddig.
A remény csapdájában éltek, és Fyordar volt az utolsó remény. Minden egyes lépéssel egyre eltökéltebben haladtak, ember és kígyó, teljes összhangban, mint még soha. Vesznie kell az álomnak. Az ablaknak. A garzonnak.
Megölték az utolsó reményt. Ami mögötte maradt, az az igazság. Rabszolgaként halnak meg, ha nem változik semmi, és soha nem lesznek boldogok.
Fyordar kiáltása túlzengte az alapzajt.
– Ha lenne egy kígyóm, Miriamnak hívnám!
– Pontosan – sziszegte Lynn.
Álombénulás
Lynn nem ment haza. Tudta, hogy van egy foglalkozás ilyenkor a teremben. Lement nyújtani. Végigsimított a szekrényajtón, ami mögött Miriam bujkált az utolsó hetekben. Sárkányok dühére, hogy lefogyott addigra! Milyen sápadt volt szegény! Lynn már értette az ő küzdelmét. Vajon az ő kígyója is ennyi őszinteséget akart volna tőle? De hát hogy lehetne őszinte egy rabszolga, aki minden szabadságát egy családapától kapta, aki kitartotta őt?
És hogy bírt volna ellenállni a menedzser csábításának?
– Ne feledjétek! – mondta az oktató, körbe járva. Hónapok óta nem kellett kijavítania Lynnt. Ő volt a rangidős. Az utolsó túlélő abból a csoportból. – A cél nem csak az, hogy ellazuljatok, vagy kezeljétek a stresszt! A cél…
… a cél a fájdalom, gondolta Lynn. Megerőltette magát. Terpeszben állt, oldalra fordulva, rásimult a saját combjára. Meg tudta csókolni a saját térdét. A feszülés elviselhetetlennek tűnt, szerencsére, mert semmi más nem tartotta volna egyben. Csak a fájdalom. Csak a büntetés. Csak az igazság.
Kifele menet az egyik fiatal lány megállította, és a kezére nézett.
– Nagyon szép ez a lakk! – mondta. – Hol vetted?
– Nincs rajta lakk – válaszolta Lynn.
– Jól van bunkókám, lehet normálisan is lekoptatni! – fordított hátat a lány és elviharzott.
Lynn megnézte a körmeit. Sötét bíbor színben játszottak. Kilépett az öltözőbe, ahol a csuklója bizsergése jelezte, hogy megkapta az új orvosi leletet a belépéskor vett vérből. Megnyitotta, de tudta, hogy mit fog látni. Vashiányos, magnéziumhiányos – nem csoda, hogy olyan rosszul alszik mostanában –, kalciumból talán egy kicsit sok is van a kígyó felpuhuló csontjai miatt. Lassan teljesen egy testté olvadnak össze, és Miri már nem egy betegség. Lynn képe egy vérszegény, egészséges felnőtté. Mint az elmúlt hetekben mindig.
Nem akart hazamenni. Tudta, hogy utoljára megy majd haza. Bármi történjék is ma, soha többet nem fog illúziókért küzdeni. Nem lesz képes rá. De hova megy utána? Megöli magát? Aligha. A szíve vadul zakatolt. Ez a düh erőt adott. Erőt, de mire használja?! Becsapta az öltözőszekrény ajtaját. Biztos, hogy itt is utoljára járt. Egy csomó dolgot hagyott hátra, és tudta, hogy fejben az értéküket kéne számolnia, de a legkevésbé sem érdekelte. Saját magát hagyta ott a szekrényben. Az amputált álmait.
Rendelt egy kocsit. Nem érdekelte az ára, az első ülésre ült. És elindultak. Minden kereszteződésnél Lynn lelassított és körülnézett. Amelyik irány tetszett Mirinek, arra fordultak tovább. Vakon követte a kígyót. A szörnyeteget, ami keresztülrágta magát a fél szervezetén. Ami letuszkolta magát az ő torkán. Mint ahogy az igazságot is lenyomta most.
A város gyönyörű volt: egy gyönyörű hazugság. Az égig érő üzleti tornyok gazdagságot sugároztak és erőt. Látványtervezett börtönök. Égetné őket a tűz! Lynn belegondolt, hogy mennyit dolgozott, hogy legyen önrésze a hitelre, egy olyan lakásért, aminek van egy ablaka. Soha többé nem lesz másra pénze. Erről álmodott?
És Fyordar? Ha csak pár hónappal korábban történik mindez, Lynn most talán Fyordar ágyában feküdne. Miriam előtt… Miriam helyett. De Miriam megkapta azt, amiről Lynn álmodott, és mégis boldogtalanul halt meg. Erről álmodtunk?
Lynn nem felejtette az átsikoltott éjszakákat, és hogy milyen nehéz volt leszokni a morfiumról. De mégis Miri a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Miri… felébresztette.
Nemsokára a történelmi gyárnegyedben találta magát. A hatalmas üzemek katedrálisoknak tűntek, rizalitokkal és domborművekkel szabdalt oldalukon nyomócsövek kúsztak fel, kábelek függtek a támasztóelemek között, és szellőztető modulok rozsdálltak tétlenül. Lynn gyerekkora óta nem járt erre. Az épületek kanyonként magasodtak az utca fölé. A kocsi lekanyarodott, és Miri ezúttal egy nyitott kapu felé sürgette.
– Balra – súgta Lynn a műszerfalnak. – Be az üzemi területre!
A kocsi nyugtázta a kérését, és befordult egy boltíves kapun, ami egy mélygarázsba vezetett. Az első fordulóban csak az autó lámpái világítottak, de lejjebb égtek a fények. A parkoló félig megtelt. Amikor az autó megállt, Lynn egész testét izgatott bizsergés járta át.
Nem tudta, hogy melyikükből jön, de nem is érdekelte. Utasította a kocsit, hogy várja meg itt. Aztán kiszállt, és elindult, végig a hosszú csarnokon, lépésről-lépésre közeledve a lüktető zenéhez. Egy egyszerű ajtó irányába, ami előtt egy megtermett biztonsági őr állt. A férfi egyértelműen a Rendfenntartók Tanácsának dolgozott. Megtermett alakját egy formatervezett mellvért védte, ami mellé csak alkarvédőit viselte.
– Kezed, kislány? – biccentett oda.
Lynn magabiztosan nyújtotta előre tenyerét, bár nem látott leolvasót. A biztonsági őr elkapta a csuklóját, és megfordította a kezét. Megnézte Lynn ujjait, majd felpattintott egy kis üvegcsét. Acetonmentes körömlakklemosó összetéveszthetetlen bűze ülte meg a levegőt. Az őr egy kendőre lötykölt egy keveset, megdörzsölte vele a nő körmét, megkarcolgatta… és Lynn ekkor ébredt rá, hogy a férfi körmei is bíborok. Vastagok, hosszúak, és bíborok.
– Elnézést érte! – törölte meg kettejüket az őr egy másik ronggyal, ami már sokat szívott magába a lemosóból. – Valamelyik idióta megpróbált körömfestékkel bejutni. Azóta figyelmesebbek vagyunk.
Lynn döbbenten pislogott.
– Szóval – kérdezte az ujjait mustrálva – ez természetes?
– Csak a testvéreknek – mondta az őr. – Üdv itthon, hugi! Menj be! El fogják magyarázni.
Lynn továbbment. Az ajtón belépve a zene csak még hangosabbá vált. A lüktetés egy pillanatra megrémítette.
A szűk folyosóban úgy lüktetett a basszus, mintha Lynn egy aortán sétálna át. Egy rámpa vezetett innen lefelé. A csarnok az ajtó túloldalán minden bizonnyal egy másik parkoló lehetett, vagy egy földalatti raktár, mielőtt egy seregnyi dühös őrült megtámadta. Most szállítókonténerekből rögtönzött emelvények uralták, amikre kifeszített acélsodronyokon lehetett felmászni. A legmagasabbon – három konténer magasban – egy banda játszott, szemlátomást rögtönözve. Középen egy lila inges fiatal állt, az előtte lebegő programablakban végtelenítve, torzítva és manipulálva a dobos ritmusait, amire aztán három gitáros játszott dallamot. Alacsonyabb konténereken félmeztelen párok küzdöttek. Nem versenyszerű sportolók. Dühös emberek. Az öklök csattanása néha a zenén keresztül is hallatszott. A színes háttérfény előtt verejték, nyál és vér szállt a levegőben. Emberek álltak mindenhol, több tucatnyi, talán száznál is több fiatal és öreg, az élet minden szegletéből, és egyként kiáltottak minden ütésre.
Nem a harcosoknak drukkoltak, hanem a harcnak magának. Mindegy volt, hogy kin csattan az ököl. És Lynn értette. A fájdalom felszabadít. Szinte sóvárogva nézte a becsapódó ütéseket. A tömeg őrjöngött az adrenalintól, ami a támadóban lobog. És érezte a legyőzött eksztázisát. Elveszíteni mindent, odafönt… Lynn meghatottan felsóhajtott, és felemelte a kezét, mintha csak elérhetné.
Mindig is csendben lehajtott fejjel élt. Félt a haragtól, a hangzavartól, amit az érzés magával hozott. De most, a kígyón keresztül felismerte magát a dühben. Rájött, hogy ő csak azt követeli, ami jár neki. A szabadságot és az álmokat, egy célt, hogy legyen miért küzdeni. És ha valaki azt mondja, csendben kell maradnia… akkor annak beveri pofáját.
Na ez honnan jött? Lát egy verekedést és rögtön előtör belőle az agresszió? Igen. A régi, gyengén halk Lynn haldoklott. Meghalt a szolga. Éljen a királynő!
– Hé! – szólt hirtelen egy férfi hang.
Lynn csak most vette észre a közeli sarokban berendezett tetováló szalont. A szalon talán erős kifejezés volt, egy tetováló székből, egy polcnyi tintából és kellékből, meg néhány falra aggatott referencia képből állt. Mind egy sötét, de fotorealisztikus stílusban. A székben egy kopasz, szálkásan sovány fiú ült, egyetlen bőrnadrágban. A körmei bíborak voltak. Az arca beesett – látszott, nem ment egyszerűen a párbeszéde a kígyóval –, és friss tetoválása mentén gyulladtan piroslott. Egy meglepően élethű koponyaminta, ami a szemhéját is feketére színezte, és szájára komiszan éles fogakat rajzolt.
A férfi egy elektromos cigarettát emelt a szájához, és dohányillatú felhőt sóhajtott. A széke mellett programablakok lebegtek, röntgenképekkel és egy egész testes háromdimenziós MRI/ultrahang montázzsal.
– Hragan Wragnar – mutatkozott be, és egy biccentéssel maga mellé hívta.
A tetovált minta folytatódott az egész felsőtestén. A fekete röntgenképen kilátszottak a bordái, halványan a tüdő és a szív szövetei, és alattuk a mérges kígyó tekergett a szervek között, hogy helyet találjon magának. A szeme hályogosan szürkéllett, tüskés pikkelyei már felpuhultak, és erek pókhálója kötötte össze a vérkörökkel. Hragan bal karján is „kilátszottak” a csontok, ott futórózsa tövises szárai tekeredtek az orsó- és singcsont között. A tetováló mester épp a csuklóhoz ért az első sebtében felvázolt vonalakkal.
– Lynoran Aroki – mondta Lynn, közelebb lépve. Furcsa érzés volt a csontvázmintát figyelni a kidolgozott mellizmokon. Hragan testét soványra rágta a kór, egyetlen csepp zsír sem maradt rajta, de látszott, hogy nem hanyagolta el magát. Az utolsó percig küzdeni akart. És még pont időben találta meg a válaszokat.
– Új? – kérdezte Hragan, miközben kifújta a gőzt. Lynn csak bólintott. – A szabály az, ha először vagy itt – Hragan a szék felé biccentett. A tetoválótű halkan búgott.
– Ezt a szabályt most találtad ki – tájékoztatta Lynn.
Hragan vigyorgott, fogai közül dőlt a füst, ahogy rázta a fejét.
– Csak neked – búgta. – Szóval? Nagylány leszel?
Lynn egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy nagylányosan lenyomja az elektromos cigarettát a rohadék torkán. Aztán rájött valamire. A sziklaszilárd düh mögött ott ült egy kis hangocska, ami azt nyikorogta neki, hogy ne varrass magadra tetoválást. Megbánod. Ez csak egy pillanatnyi érzés, elmúlik, ne tégy miatta semmi maradandót!
Úgyhogy Lynn azt tette, amit ígért magának: beverte a hang képzeletbeli arcocskáját. Megtámaszkodott a karfán, Hragan képébe hajolt és elvette a cigarettát. Mélyet lélegzett belőle, állta a koponyafej tekintetét, és reszelős hangon annyit mondott.
– Takarodj a székemből! – A szavak közben illatos gőz dőlt a szájából. A lámpák kékre, ibolyára majd lilára festették, és tekergő pászmái végiggördültek a férfi arcán.
Az átlátszatlan füst eloszlott, és feltárult mögötte Hragan vigyora. A mester befejezte a vonalat, amin épp dolgozott és Hragan átadta a helyét. Lynn elhelyezkedett. Úgy akart ott ülni ott, mint ahogy a férfi. Olyan pimaszan és olyan bátran. Ez az ő trónja.
– Tudod már, mit szeretnél? – kérdezte a mester, miközben tűt cserélt.
– Valamit az állandóságról – nyújtotta ki a balját Lynn, és magára vette Hragan tekintetét. Fürdőzött a kihívásban. Le akarta rombolni a saját falait. És akarta, hogy lássák, amikor leomlanak. – Olyan helyre, ahol bármikor láthatom – fordította oda a csuklóját.
– Van egy ötletem – mondta a tetováló. Amíg befóliázta Hragan kész mintáit, beszélgettek még, oda-vissza dobálták a koncepciót, amíg mindketten meg nem elégedtek vele. Addigra a nő már kezdett megszédülni és ellazulni. Talán nem csak nikotin volt abban a cigarettában, de nem érdekelte.
Nem is hasonlított a vérvételre. Az első szúrás jobban fájt, mint Lynn gondolta volna. Hátradöntött fejjel sóhajtott fel. Nem… élvezte a fájdalmat. De belül úgyis tombolt a kín. Az a néma fajta, aminek nem adhatsz hangot. Az az örökkön égő láng, aminek nincsen füstje. Égetett helyette a tű. „Füstölt” helyette az elektromos cigaretta. Halott szíve helyett lüktetett a zene. És így, Lynn felhúzhatta a lábát, hátravethette fejét, és sóhajtatott a tű szúrására, mert megkönnyebbült a fájdalom minden szikrájától.
Nem tudta, mennyi idő telt el, mire arra eszmélt, hogy a végtelenség jele díszíti a csuklóját. Egy fektetett nyolcas. De a nyolcas két egymás farkába harapó kígyóból állt. Egy lángvörösből és egy éjfeketéből, mint a régi mesék sárkányai, Fahwyr, a Cselszövő és Phyrothraxarus, a Pusztító. Lynn elkeresztelte a kígyókat, a nevüket is felíratta a régiek rúnáival: az Álom és a Remény, Miri és Fyordar, összefonva az örökkévalóság jelében. Elemésztik egymás, de mégis csak együtt alkotják a végtelenséget.
Ezek már az ő nevei. A mester őt is befóliázta. Lynn zsibbadó arccal nevetett, és kihívó pillantást vetett Hraganra. A koponyafejű elismerően bólintott, és kezet nyújtott. Egymás csuklóját fogták, amíg Hragan talpra rántotta.
– Üdv itthon, kisnővér! – mondta. Összecsapták a tenyerüket, hogy abba Lynn karja belezsibbadt, aztán átölelték egymást. Semmi parfüm illat, semmi álságosság. Dohány, alkohol, verejték, vér. Kettejük között az élet lüktetett. A valódi világ nyersen, álmok láncaitól eloldva. – Körbe vezetlek!
Kígyószemmel
Hragan egyetlen bőrnadrágot viselt, mezítláb járta a hideg padlót. Figyelmes mozdulatokkal, de magabiztosan tört utat a tömegben. A hátán is friss, gyulladt vonalak húzódtak – a röntgen-mintán hátulról is jól látszott a kígyó. Lynn kezdte sejteni, hogy Hragan napok óta visszajáró vendége annak a széknek. Mirire és Fyordarra nézett.
A tetoválás megnyitotta a kapukat, de még nem tisztította meg őt. A tűz még nem égett le benne. Lynn mégis évek óta először úgy érezte, hogy jó irányba tart. Nem hagyta magát gondolkodni. Hragan a csuklójánál fogva vezette őt keresztül a tömegen, és Lynn félt, tartott a sok idegentől, a testeken csattanó öklöktől, a kitörő vad üvöltésektől. Miért ne félt volna? De hagyta magának felfedezni az érzést, és engedte magát sodródni. Ahogy keresztül törtek egy kis tisztáson, rálátott egy emelvényre. Egy fiatal lány állt fent, copfjait égett szélű fáslikkal kötötte össze, és egy nagydarab, félmeztelen izomheggyel harcolt. A férfi a lány fölé magasodott, és Lynn ösztönösen szorította a fogait, szinte érezte, hogy roppan majd össze a madárcsontú teremtés a következő támadástól… De nem ez történt.
A lány kihajolt az ütés alól, és többen felkiáltottak, és Lynn is érezte a szikrákat a mellében, és a lángvihart Miriben. Megvetette a lábát. Hragan megállt és vigyorogva nézett rá a válla fölött, Lynn pedig szájtátva figyelte a visszavágást. A lány vadul támadott. Az apró öklök villámgyors sorozatokat vittek be a hasizmok kötegébe, apró csattanások, mint a pergődob, színezték a tömeg moraját. És akkor a lány hirtelen felszökkent, megkapaszkodott ellenfele tarkójában, és térddel a gyomorszájába robbant. Miri őrjöngött a diadaltól. Lynn hamarabb sikoltott, minthogy rájött volna, és ugrált izgalmában, úgy nézte a lányt, aki hanyatt dőlt a levegőben, magára rántva az óriást. És ahogy padlót fogott, a zuhanás lendületéből gördült hátra, áthajítva maga fölött a férfit, aki hatalmas nyögéssel terült el. A konténer döndülése a zenét, de még az üdvrivalgást is elnyomta egy pillanatra. Lynn gyomrában szikrák táncoltak egy vad keringőt.
– Láttad?! – mutatta Hragannak. – Mondd, hogy láttad, ugye láttad, nem igaz, hogy ezt nem vettem fel! – Lynn beszállt a tapsviharba.
Hragan a füléhez hajolt, hogy ne kelljen kiabálnia.
– Megtanulnád?
Lynn szeme elkerekedett a kérdéstől.
– Meg tudnám? – kérdezte reménykedve.
– Hosszú a kezed és a lábad, könnyűek a lépteid, ruganyos vagy – sorolta Hragan. – Sokat ki tudok hozni belőled. Kiképzőtiszt vagyok… voltam, mielőtt idejöttem.
Lynn körbenézett. Megszédült. Egy pillanatra túl sok volt a látvány, a hang. Az agya nem tudta befogadni. Mintha egy álomban állna. Egy szakállas szőke kiáltott mellette, letépett inge egy igazgatói irodához tartozott. Arrébb egy lányt Lynn felismert: egy ideig együtt nyújtottak esténként, amíg el nem tűnt. Borotvált fejű adósrabszolga, valakinek az asszisztense. Mind azt hitték, meghalt. De két férfi kezét fogva éljenezte a győztest, és egyiküknek dús hajzuhataga volt – egy szabad ember. A legmagasabb emelvényen a srácok még mindig gitároztak, egyikük hosszú taréját rázta a véget érő meccs felé.
Mocsok. Züllés. Önpusztítás. Lynn sosem vett volna részt ilyesmiben a ma estéig. Most értette csak meg. Mindig építkezni akart, egyre csak haladni, de néha le kell rombolni minden régit és újat. Le kell bontania magáról a mocskot.
Hazaért. Hragan újra átölelte.
– Kezded érteni! – mondta, épp csak elég hangosan, hogy Lynn hallja.
A nő megérintette saját zsibbadt arcát. Észre sem vette a legördült könnycseppet.
– A kígyó hozott ide – vallotta be Lynn.
– Mindenkit. Úgy hisszük, hogy megérzik, ha sokan vagyunk együtt. Érzik a fészket.
– Úgy hisszük? – ismételte kábán Lynn, és Hragan a tömegen át egy másik sarok felé mutatott, két ferdén összetolt konténer tövében. Innen-onnan összeszedett lombútorokon néhány fiatal ült, képernyők lebegtek ölük és alkarjuk fölött. Régi könyvek tornyosultak körülöttük.
– Azt mondják, Fahwyr, a Cselszövő teremtményei – súgta Hragan. A lángsárkány kicsinek számított a mitológiában, de nevét még mindig halkan vették csak szájukra az emberek. – Szerintem csak a vörös pikkelyből tippelnek. De az a szemüveges srác orvos, sokat kiolvasott a vértesztjeinkből. Nem vagyunk veszélyben. Ha a körmöd elszíneződik, nem fogsz meghalni.
Lynnt lenyűgözte, hogy mennyire nem érdekli mindez. Fogalma sem volt, hogy honnan jött Miri. Végigsimított az oldalán. Miri nyugton maradt, szinte békés volt… egész eltűnt a nagy zsongásban. Nem érezhette a simogatást, de érezte Lynn szándékát. Melegséget sugárzott a nő testében.
Egyetlen dolgot akartak tudni mindketten.
– Meddig tart ez? – kérdezte, körül nézve. Ez az érzés túl jó ahhoz, hogy elmúljon, de… Nem akart egy újabb álmot. Egy újabb vak reményt. Ámítani magát, mielőtt hazamegy, és karikás szemekkel folytatja a robotot, hogy törleszthesse az adósságát, amit talán az unokái is örökölnek még.
Ha lesznek egyáltalán gyerekei valaha.
– Úgy tűnik, épp megtudod – mondta Hragan, és léptek döndültek a legközelebbi konténer tetején. A küzdők már eltűntek, helyettük egy öltönyös férfi jelent meg.
Lynn eltátotta a száját.
Sárkányölő
Larant Amaret öltönye egészen egyszerűnek tűnt. Semmi sem utalt rá, hogy a birodalom száz leggazdagabb embere közé sorolják. Többségi tulajdonosa annak a konzorciumnak, amibe Lynn cége tartozott. És a két legfőbb riválisuk is – ezt sokan nem tudták.
– Mindenki azt mondta, hogy meg fogunk halni – mondta Amaret, és a zene elhallgatott. A hangosítás az ő szavait harsogta. Felemelte a kezét. A fények meleg fehérre váltottak, a füstgép felhőket pöfékelt a háttérbe. Larant Amaret körmei bíbor színben játszottak. – De túléltük. Túléltük és erősebbek és egészségesebbek vagyunk, mint valaha. Betegségünkből ébredve megváltoztunk. Egyenesebbek lettünk, legfőképpen saját magunkkal. Nem tudunk többet hazudni az érzéseinkről. És most itt állunk, őszintén a teremtés fényében, és összeköt minket a felismerés. Nem mi vagyunk a betegek, nem mi vagyunk a haldoklók. – Megállt. Körbenézett az embereken. – A világ. A világ haldoklik a saját betegségében, és észre sem veszi! De mi szenvedünk tőle. Mert a mi szemünk már kinyílt. Mi már nem tudunk vakok maradni.
Körbe járt a konténeren, egészen a széléig sétált. Nem próbált távol maradni, azoktól, akik körbeállták. Aki felé nyújtotta a kezét, azt megérintette. Aki a nevét kiáltotta, afelé biccentett. Néhány nevet ő is visszamondott. Nem csak menedzserekét. Larant Amaret egészen más ember volt, mint amilyennek Lynn képzelte.
– Mind azért vagyunk itt, mert elvesztek a céljaink – folytatta a férfi, és többen helyeslést kiabáltak –, elvesztettük az álmainkat, és most keressük az utat. Még nem tudjuk, hogy merre megyünk, de nem tudunk megállni. Rettegünk megállni! Hogy mehetnénk vissza oda, ahonnan indultunk?! Az maga lenne a halál. A szó legszorosabb értelmében! – Végigsimított az oldalán, egy túlságosan ismerős mozdulattal. Miri izgatottan mocorgott. Az éljenzés egybeolvadó hangfüggönnyé vált a beszéd hátterében. – Hát nem megyünk vissza. Nem, soha, lehetetlen! – Erre már kitört az üdvrivalgás. – De akkor hova megyünk? Merre tartunk? Mi történik, ha eljön a holnap reggel? Gyertek, testvéreim, javaslok nektek egy új célt: gyógyítsuk meg a világot úgy, ahogy meggyógyítottuk magunkat!
Az eksztázis a tetőfokára hágott. Többen felsikoltottak. Éljenzés tört ki. Skandálás. Larant alig tudta csendre inteni a tömeget.
– Hallgassunk a belső hangra, ami azt sziszegi nekünk, hogy nincs ez rendjén! Nincs rendjén, hogy a szegény még szegényebb lesz, és már csak az adósságával kereskedhet! Nincs rendjén, hogy a gazdag még többet terméket gyárt, miközben nála van minden pénz, amiből vásárolhatnátok tőle! Nincs rendjén, hogy egymás ellen acsarkodunk, miközben mindannyiunknak segítő kézre van szüksége! Egy összeomlás közeleg, egy szörnyű vihar, egy régimódi apokalipszis éhezéssel, vérrel és erőszakkal.
Larant egy magasabb konténer falának szökkent, megkapaszkodott a sodronyban és úgy mutatott előre.
– Testvéreim: még nem éltük túl a kórt! Épp csak felébredtünk rá, és épp csak észrevettük. Nézzünk a tükörbe! Mi kell ahhoz, hogy büszkék legyünk arra, akit látunk benne? A tétlenség és a kényelem? Ülni akarunk esténként és nézni a kis sorozatainkat, álmodni az életet, amit mások megírtak nekünk? Ez kell? Vagy… a küzdelem? – görbítette karommá ujjait. – Mind érzitek, nem? Mindegy, hogy mi ütünk, vagy minket ütnek, mindegy, hogy a diadal vagy a fájdalom a mienk, harcolnunk kell! És harcolni fogunk.
Lynn észrevette, hogy tátva maradt a szája. Hragan őt nézte, mindent tudó mosollyal az arcán. És halkan súgott neki. Szavait elnyelte a tömeg és Lynn nem tudott szájról olvasni, de mégis értette.
Ez nem múlik el többé. Amit kiengedtek, azt már nem lehet visszazárni.
– Gyertek! – kiáltotta Larant, és többen szó szerint vették. Elkezdték megmászni a konténert. Bakot tartottak egymásnak, a sodronyokon kapaszkodtak, visszahajoltak egymásért segíteni. Lynn nem tudta, hogy fog feljutni, amíg a szakállas fiú a letépett inggel kezet nem nyújtott neki. Felemelte őt egy igazgató, és mosolygott közben. Büszkén, hogy segíteni tud egy szerelőnek. – Gyertek! – ismételte Larant és ő is feljebb mászott, a magasabb konténer tetejére. – Gyertek a jövőbe! Gyertek utánam! – A zsebébe nyúlt, egy maroknyi papírpénzt húzott elő, és megvető mozdulattal a tömegbe lökte. – Kivásárollak titeket: megveszem az adósságaitokat. Holnap reggel szabad emberként ébredtek, és oda mentek, ahová akartok, ott dolgoztok, ahol akartok, és senki sem mondhat nektek mást. De, aki visszajön hozzám…! – kiáltotta, a konténer tetején, miközben a tömeg széle már a lábai mellett kapaszkodott fel. – Aki visszajön, a testvérem lesz, amíg élünk. A Bíborkarmúak eljönnek ezért a világért, megragadják a lángmarta torkánál fogva, és elrángatják a jövőbe!
Lynn Hragan vállára kapaszkodott fel. A lesoványodott kiképzőtiszt dacosan tartotta a nő súlyát, és Lynn felállt. Pár hónappal ezelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy egyensúlyt talál. De Miri óta Lynn minden nap nyújtott és egyensúlyozott, és most magabiztosan húzhatta ki magát a konténer fala mellett. Felnézett, kapaszkodót keresett.
Larant Amaret lehajolt érte és kinyújtotta a kezét.
– Gyere! – kiáltotta neki. Csak neki. És mindenki hallotta hangját a csarnokban.
Lynnt nem érdekelte az adósság. Megragadta a kezet. Bíbor karmok a bíbor karmok mellett. Előre szökkent, megvetette a lábát a konténer falában, és hagyta, hogy a többiek elkapják és magasba emeljék.
Rémálomból ébredve
Lynn valóban utoljára ment haza. A lelke pezsgett. Nem szőtt illúziókat, és nem bízott a gazdagokban. Tudta, hogy a koszba és mocsokba tart, tudta, hogy egy újfajta szolgaságba adta magát, vért és verejtéket vásárolt, és hogy az élete folytonos veszélyben lesz. Mégsem fordult meg a fejében egy pillanatra sem, hogy nem a legjobb döntést hozta meg. A kígyók csak egy fészket akartak – de a Bíborkarmúak testvéreket találtak.
Méteres léptekkel szedte a talpa alá a folyosót. Nem olyan rég még azt hitte, ez a hazatérés. A fáradt vánszorgás a kabinja felé, ahol nem béke vár rá, hanem a nyomasztó feszültség, tartozásának le nem mosható emléke. Most vesszőfutásnak érte meg ezt az utolsó kötelességet. Befordult az utolsó kanyaron, ahol már látszódott az ajtaja, és egy pillanatra megtorpant. Nem volt egyedül, a hajnali óra ellenére sem.
A férfi a földön ült, felhúzott térdekkel. Kék zakója gyűröttre száradt, és koktélok émelyítő szaga áradt belőle. A nyakkendője meglazítva lógott a padlóra. Fyordar talán épp elbóbiskolt, mikor a lépések hangjára feleszmélt. Álmos szemekkel pislogott Lynn irányába.
A nő utoljára érezte magát szerelőnek az életben, és utoljára látta főnökét maga előtt. A pillanat hamar tovaszállt. Ő már a Bíborkarmúak közé tartozott, és Fyordar csak egyike a raboknak, akik a reményeikben vergődtek. Lynn, mintegy magának, megrázta a fejét, és az ajtóhoz sétált. A szíve vadul zakatolt, de már nem volt kedve megadni magát. Csak gyorsan túl akart esni az egész jeleneten. A leolvasóra tette tenyerét.
– Lynn? – kérdezte álmosan Fyordar. Esetlenül tápászkodott fel a padlón. A szája duzzadt volt a gyulladástól, és a harapás sebe is tisztán látszott rajta. – Régóta várok rád – kezdte el megpuhítani. Az ajtó kinyílt, és két ember lépett be rajta. Egy kelletlenül, egy kéretlenül. – Nehéz volt megtalálni a lakásod. – Az adtalapomon láthattad volna, ha valaha megnézed, gondolta a nő, és az okosan álcázott szekrényéhez vonult. Egyetlen sporttáska, emlékeztette magát. – Azt hiszem, rossz lábról rugaszkodtunk el tegnap. Szeretnék bocsánatot kérni, és szeretnék még egy esélyt. – A hangja karcolt. A szeme vörös volt. – Félreismertelek. Te több vagy, mint Miriam, és nem arra vágysz, hogy így beszéljek veled.
Lynn csak a kényelmes melltartókat választotta ki. Sokat kell majd edzenie. Az olcsó, virágos darabokat a padlóra dobta. A kalandjaihoz vette őket, de a pánt csatja mindig is a bőrébe vágott, és a minták kidörzsölték a bőrét. Két nadrágot vett elő, látszott rajtuk, hogy egy adós rabszolga kikopott darabjai. Hamarosan lecserélheti őket, az új fizetéséből. A tartalék sportnadrágját is vitte, amiben nyújtani járt.
– Kidobott az asszony, mi? – nézett hátra a válla fölött, miközben pakolt. Fyordar szégyenkezve hunyta le a szemét.
Elég válasz lett volna magában is, de Fyordar pont elég ostoba volt ahhoz, hogy válaszoljon.
– Perelhet a vagyonom kétharmadáért – vallotta be. – Pedig egyetlen percet sem dolgozott érte.
Lynn mosolyogva vonta meg a vállát. Megérdemled.
– Meghúzhatod itt magad, amíg ezt kibogozzátok – ajánlotta, miközben az utolsó ruhadarabokat kiválasztotta. Felsők, bugyik, zoknik, néhány törölköző.
Fyordar arca egy kicsit felderült. Szomorkás mosollyal nézett körül a szűk kabinban. Ha mindkét kezét kinyújtaná, majdnem elérné a két falat. Az ő kilátása biztos a belvárosra, a dombságra vagy az óceánra nyílt. Most láthatja a szemközti ház tűzfalát. Lynn már egy évtizede dolgozott, hogy megfizesse ezt a panorámát, és Larant Amaret nélkül sosem sikerült volna.
Ó, igen, a férfi tartotta a szavát. Mindegyikük adósságát kivásárolta. Egyenként járultak elő, mindenkivel beszélt pár mondatot, amíg az asszisztense beütötte a számokat a keze fölött lebegő virtuális billentyűzeten. Lynn szabad ember. És mindennél jobban húzza a vágy, hogy visszamenjen.
– Kicsit szűkösen leszünk ketten – mondta Fyordar –, de biztos vagyok benne, hogy megoldjuk a… logisztikát – kacsintott. Kisírt szemével még legyőzöttebbnek nézett, mint valaha.
Lynn kihúzta magát, a vállára dobta a táskát, és elgondolkodott rajta, hogy vajon ő is ilyen szánalmasnak tűnt-e, amikor reménykedett.
– El fogsz férni – veregette meg a férfi vállát.
– Te…
– Nem jövök vissza soha többet – mosolygott Lynn.
– De hát… hogy nem vagy kétségbeesve?
Ó, drágám, gondolta a nő. Csak azért, mert te ennyire elveszett vagy, gondolod, hogy nekem is ennyit számít egy szoba? Egy illúzió? Egy… ketrec? A mosolya őszinte volt. Boldog.
– Neked nincs célod. Te minden leélt perccel közelebb kerülsz a halálodhoz. Engem minden lélegzetvételem a célom felé hajt. – Igen. Célra cserélte az álmokat.
Felidézett egy programablakot az alkarja fölé, és gyorsan végigzongorázott a virtuális billentyűzeten. A lakás az ő tulajdona, a hozzáféréseket neki kell beállítania.
– Tedd a kezed a leolvasóra! Úgy. Most már be tudsz jönni nélkülem is. És… – Átállított még valamit. Úgy, hogy Fyordar ne változtathassa meg. – A hálózatra sajnos minden alkalommal külön kell bejelentkezni. – Most már. – A jelszó: „Miriam, kérlek segíts!”. Vesszővel és felkiáltójellel. – Amikor búcsút intett, gondoskodott róla, hogy Fyordar láthassa az új tetoválását. A kígyókat, a két névvel.
Fyordar arcáról lefagyott a művi mosoly. Lynn megfordult, a táskájába hajította minimalista sminkkészletét, a fürdős holmiját és a fogkeféjét. A padlóra szórt ruhák fölött egyszerűen átlépett. Nem sok cucca volt, de a zömét hátra hagyta. Egyetlen sporttáskányi, így szólt a megállapodás. Semmi sem fog hiányozni innen. Lynn az ajtóban megállt. Visszanézett a kis asztalkájára. Annak a lábában kapaszkodott, amikor Miri letuszkolta magát a torkán. Még csak pár hónap telt el? Mintha egy élet lett volna. Miri szeretetteli meleget sugárzott. Lynn a gyógyszeres készletére nézett, benne az injekciókkal, amik féken tartották a kígyót. Nem vitte magával. Senki sem tudja, mi történik, ha a kígyó végleg beágyazódik a szervezetedbe, de a Bíborkarmúak már nem féltek tőle.
A fugán még maradt pár csepp vér, ami sehogyan sem akart feljönni. Lynn nosztalgikusan fújtatott. Legyen az egy emlékeztető valaki másnak. Ő kilépett az ajtón, és kinyújtózkodott. A kezei nem érték el a falakat. A bánata nem érte el a szívét. Magára vette az új hajnalt, és egyenesen a jövő felé sétált.
És te mit gondolsz?