Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Érzelem’ Category

A vándor és a nimfa

H: És akkor már a bor sem csak egyszerű bor, hanem látomást hozó nephente, és a vándor zsibbadt lábakkal botladozik a gyönyörű nimfa felé.

N: És a nimfa hol megjelenik, hol eltűnik, és egyfolytában kacag, mint aki tud valamit, amit a vándor biztosan nem.

H: Ajjaj… szegény vándor kezd elveszni az erdőben, és a szívében is… bárcsak utolérhetné a gyönyörű teremtést!
Csak egy csók erejéig…

N: És amikor a vándor épp elbotolna egy fa gyökerében, a nimfa kézen fogja, és könnyed mozdulattal berántja a fák közé, hogy épp egy mohaágyra hemperednek, és a vándor nyaka köré fonja a karját, hozzásimul, huncutul mosolyog és megcsókolja.

H: És a vándor úgy érzi, örökre elveszett a nimfa ölelésében… de jaj, szegény nimfa átka: mikor felkél a nap, a vándor elfelejti őt! (tovább…)

Read Full Post »

Tespedős, álmodozós téli vasárnap reggel van. A takaró meleg és puha valósága fogva tart, az ablakból látod a hóesést és Isten ül a franciaágy túlsó szélén. Egy angyala ágyba hozza nektek a tejeskávét és a csokis croissant-t, és most itt az alkalmad, hogy bármit megkérdezz tőle. Mit kérdezel?

– Miért élünk?

– Lin Csi apát a szezámmagos zsemlét emlegeti – mondja Isten. – Én a kávéra és a croissant-ra esküszöm.

– Miért halunk meg?

– Mert én egy igazságos isten vagyok, és adok esélyt annak is, aki még nem született meg. Véges mennyiségű hely és véges mennyiségű anyag létezik, tudod.

(tovább…)

Read Full Post »

Volt az Írónak egyébként még egy segédje, a Könyvtáros. Mivel az Író nagyon félénk lélekkel született, rettegett mindentől, amire nem tudott előrukkolni egy forgatókönyvvel. Hogy szólalj meg, hogy végezd el, hogy éld túl, hogy érezd jól magad, itt vagy ott, vele vagy mással? Így hát, a Könyvtáros figyelemmel kísérte a világ történéseit, jegyzetelt, gyűjtögetett, tanult és rendszerezett. Huszonöt év leforgása alatt egészen hatalmas könyvtárt állított össze a világ tudásából, amire büszkén tekintett úgy, mint egy tökéletes, önellentmondás-mentes halmaza a tudományoknak. Egy ilyen jó mankóval még az Írónak sem kellett félnie, mert bármi történjék is, legrosszabb esetben is legalább annyit tudni fog, hogy hol kezdjen neki a kutatásnak. Ez azért megnyugtató, nem?

Ám a Könyvtáros kezdett már fáradni a rettenet munkában, és a tempója szépen lassulni kezdett. Történt ekkor, hogy vendégek kezdtek érkezni a polcai közé, hogy a tudását kikölcsönözzék saját munkájukhoz. Különböző, távoli részlegek között ingáztak, és a Könyvtáros nem bánta, mert igen csak örömét lelte a távoli anyagok közötti rendszerek hálójában. Szerette gondosan és ügyesen egymás mellé illeszteni a kirakósok darabjait, és megmutatni, hogy a matematika, a művészet és más dolgok mennyire nem elválaszthatóak egymástól, és hogy ellentmondásaik mindig csak látszólagosak, és valójában könnyedén feloldhatók.

Egyszer aztán furcsa dolog történt. Az egyik vendég két távoli részleg között mozdult, de két olyan kötetet kért ki, amelyeknek semmi közük sem lehetett egymáshoz.

(tovább…)

Read Full Post »

Egy alkalommal, amikor az Árnyék és az Író a laptop előtt ültek, hirtelen szembe találták magukat egy üres lappal. Mind a ketten megdermedtek – egymásra néztek, és rájöttek, hogy van még valaki közöttük. És akkor egy széles barlangban találták magukat, velük szemközt egy óriással, akinek hájas testét fekete szőr borította, és a nyakán egy vigyorgó farkasfej ült.

– Ó, ne! – nyögte az Árnyék.

Az Író megrémült az Árnyék félelmétől.

– Ki ez? – kérdezte.

– Akitől a legjobban félek. Ő a Zseni.

És a farkas csak vigyorgott.

– Ne figyelj rá! – súgta az Árnyék. – Hátha elmegy.

És akkor visszahajoltak az üres lap fölé. Már régóta ültek egy izgalmas ötleten, amit közösen alkottak. Az Író a billentyűkre rakta a kezét, pötyögni kezdett, takaros jelenet alakult kezei között. Mikor megállt, elégedetten elmosolyodott, és már épp kezet fogott volna az Árnyékkal, amikor karcos, mély nevetés ütötte meg a fülüket. Sápadtan néztek a Zsenire.

(tovább…)

Read Full Post »

Üres vászon

Az író megbűvölve bámulta az üres monitort. Arra gondolt, hogyan juthatott el idáig. Emlékszik a számtalan órára, amit gyerekként eltöltött a billentyűzeten zongorázva, mikor még csak játék volt számára az alkotás. Akkor még nem hitte el, hogy létezik olyan, hogy művészi blokk. Most pedig, hazafelé ötletekkel és jelenetekkel zsonglőrködött, de amint megnyitott egy szövegszerkesztő ablakot, teljesen lefagyott. És ez nem az első eset.

Néhány éve kezdődött, amikor egyetemre jelentkezett. Akkoriban nem sok barátja volt, félt ismerkedni. Próbált okosnak tűnni a sok okos ember között, hogy észre vegyék, hátha valaki megszólítja. Este, amikor hazament, és leült a számítógép elé, az érzés még mindig ott állt a háta mögött, és bámulta a képernyőt. Az író beütött egy mondatott – és az érzés a fülébe súgott: „ez lenne a különleges?”. És akkor megtörtént: blokk.

Az író visszatörölt, újraírt, a lekicsinylő szörnyeteg a háta mögött pedig csak a fejét rázta és ciccegett. Hiába próbálkoztak bármivel, egyikük sem lett elégedettebb, sőt!

– A kurva életbe! – üvöltözött az író az árnyékával, ami már egész kivehető formát öltött. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és a haját olyan szépen fésülte, ahogy az író sosem tudta volna. – Neked semmi sem jó! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Rohadj meg, érted? Dögölj meg, ahol vagy!

Az alak azonban visszakiabált neki.

– Látod! Ennyi vagy! Velem veszekszel, ahelyett, hogy alkotnál! Ez lenne az a nagy csodálatos tehetséged? Így leszel a legjobb a világon?

Ez övön alul talált, így az író heréit markolgatva, négykézláb kúszott vissza a számítógéphez, és újra próbálkozott. És újra. És újra. Az Árnyéknak már kijavítania sem kellett őt, mert maga az írás gúnyolódott rajta. Bárhogy kezdte, bármilyen világot tervezett, bármilyen optimista zseni legyen a főszereplő, a mondatok mindig megtalálják azt az egy visszatérő témát: a kudarcot.

Feladást. Vereséget. És az Árnyék és az Író ordibáltak egymással, verekedtek, a vesztes ivott és sírt, a győztes önismeretre ment, fejlődött, és csak egymást bámulták a fürdőszoba tükrében: a szurtos és a tökéletes.

Míg egy nap az Író megállt, belenézett örök démona szemébe, és megtört.

– Jól van! Mondd el, hogy mit akarsz! Hallgatlak.

Az Árnyék csak állt ott. Mondani akart valamit, talán a formával vagy a témával kapcsolatban, valamit a kiválóságról, vagy… De nem érdekes. Félbe szakította magát, megköszörülte a torkát, és őszinte szemekkel nézett a gazdájára.

– Segíteni neked – vallotta be, feszélyezett félmosollyal, és egészen elpirult. – Én csak azt akarom, hogy szeresd magad!

És az Író is szörnyű zavarba jött. Lehuppantak a fotelbe, és megbontottak egy-egy sört.

– Sok mindent kell megbeszélnünk – mondták egyszerre.

Read Full Post »

Hogy egy írónak mi számít nyersanyagnak, azt mindig az adott regénye határozza meg. Örvény: Holdfényből rongyvirág című történetem főszereplője egy győri tinédzserlány, neve nemes egyszerűséggel Kiscsillag. Magasra raktam vele a lecet, és rengeteg munkámba kerül, hogy fel tudjak nőni hozzá.

Könnyű felkészülni egy transzhumanista science-fiction építészétére, vagy felépíteni egy tudóst logikus elméletekből, de mennyire nehéz hagyni, hogy az érzelem apró kis csírái kivirágozzanak bennem: észre venni a mellkasomban felröppenő szikrákat, tudatosítani, amikor a szorongástól megdermed a bőröm, és elfogadni, hogy ilyenkor egy magabiztosságtól meleg és kemény érintés elűzheti a bajt.

Ahhoz, hogy meg tudjam írni Kiscsillagot, újra fel kell vennem a kapcsolatot a bőrömmel, a hajammal, a számmal, meg kell tanulnom beszélni illatok, fűszerek és szövetek nyelveit. Le kell fognom magamban a vad elméletalkotót, és vakon bízva kell követnem a számomra oly apró kis spontán érzelmeket, amik egy akadémikus elmének csak göröngyök az úton, amikben folyton megbotlik. Hagynom kell őket élni a saját kis életüket, növekedni, hogy megerősödjenek és önállóvá váljanak.

Alázat, ez a szó jár a nyelvemen. Igen, egy pszichológushallgató író férfinak alázatra van szüksége, hogy beismerje, hogy egy vágott nyelvű tinédzserlány mennyivel előtte tart az érzelmekben. És közben vissza kell fognom magamban a racionális férfit, hogy engedje őt kísérletezni és hibázni, mert hát, korából fakadva: ez a dolga.

A tanulságai kemények, és gyönyörű gondolat, hogy a regény befejeztével is velem maradnak.

Ha te író vagy: ki volt neked a legnehezebb karakter, akit valaha írtál? Miért?

Ha olvasó: milyen karakter tetszett neked a legjobban? Hasonlít rád? Vagy ellentéted?

Read Full Post »

Kíméletlenségemmel becsüllek én-
olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség,
fogadom, úgy ütlek meg én, hogy fájjon erösen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak az igaz szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: