Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘gót’

A Vezeklő, a szent gyilkos, egyszerre tűnt csodálatosnak, hivatalosnak és borzasztónak. Ruháját mintha csak tökéletes testére szabták volna, végigkövette telt mellét, karcsú derekát, egész igéző csípőjéig, ahol aztán a hasított szoknya alól megvillant hosszú combjának ruganyos izma. Ha akadt is bármilyen bőrhibája, azt a combfix elrejtette. Dús, hosszú haja frissen mosottnak tűnt, egy részét kontyba kötötte, maradéka szép egyenes függönyként terült szét megerősített katonai vállvasán. Utóbbi, és a rövid szárú bakancs, ami kivillantak a ruha alól, valahogy nem rombolták le az összképet, csak átalakították: a tökéletes maszkulin nőideállá.

Mikor a Vezeklő belépett a nagyterembe, az ajtó mellett álló anyuka rögtön felkapta kisfiát. Egyrészt, hogy megvédje a „vendég” szoknyáját a csecsemő kíváncsiságától, másrészt, hogy megvédje gyermekét az ijesztő katonától, harmadrészt, hogy eltakarja vele saját, kismamai testének tökéletlenségeit. Nem akarta bevallani magának, de abban a pillanatban metsző gyűlöletet érzett az idegen nő iránt, és rettegett tőle, hogy vele hasonlítják majd össze. Persze tudta, hogy mindez ostobaság: a Vezeklőkre halálos ítélet vár, ha megszegik cölibátusokat. Akkor miért öltöztetik fel őket két lábon járó szexnek?

Mintha csak érezné megvetését, a Vezeklő ebben a pillanatba rá nézett. Embertelen, aranysárga szeme felmérte őt, gyermekét – az anya már várta a gúnyos mosolyt, de semmi ilyen nem érkezett. Sokkal rosszabbat kapott: a gyilkos, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, olyasmit próbált megjegyezni, ami számára fontos. Mit tudhat róla meg ez a nő, a boszorkányok kivégzője? Bizonytalan szorongás fogta el, és érezte, hogy a tenyere síkossá válik a verejtéktől.

Akkor a Vezeklő szó nélkül továbbindult és a ház ura elé járult.

– Üdvözöllek hajlékomban! – állt fel a báró köszönni. – Örülök, hogy ilyen gyorsan válaszoltatok a hívásunkra.

– A boszorkányvád súlyos dolog – tájékoztatta hidegen és tényszerűen a nő, és, mintha csak unatkozna, végigmérte a férfit, a karosszékéhez vezető lépcsőt, majd az ablak felé fordult. A tetőig érő ablakok a város égig érő, párkányokkal, rizalitokkal, fiatornyokkal zsúfolt gótikus toronyházaira nézett, és a függőhidakra, amiken lapított csepp formájú járművek sorai húztak el. A Vezeklő visszanézett az úrra, egyenesen a szemébe, amitől a férfi öreg szíve hatalmasat dobbant. – Azonnali figyelmet igényel.

A báró azon nyomban ráébredt, hogy egy játék áldozata. A nő szenvtelenül erős kisugárzása mögött úgy gubbasztott, mint egy prédára leső kígyó. Felhúzott szemöldöke, teátrálisan húzott félmosolya, a szertartási ruha alatt gömbölyödő melle, mind-mind választ provokált – de a megelevenedett csábítás mögött egy számító, várakozó elme ült, aki figyelte, elemezte és hibára várt. Csak türelmes hüllőtekintete árulta el.

Egy igazi sakkmesterrel nézett szemközt, akinek minden porcikáját előre megtervezték ehhez a feladathoz. Ruháját, hogy magára vonja a figyelmet, katonai vállvasát a tekintélyhez, ravaszságát az intrikához. Épp csak belépett azon az ajtón, de a báró le merte volna fogadni, hogy a nőben már megfogalmazódott valamiféle terv, aminek mindannyian részesei lesznek.

– Miért bámul ilyen figyelmesen? – szólalt meg a Vezeklő.

A báró abban a pillanatban rájött, hogy figyelmét félreérthetik. Fülig elvörösödött és feleségére nézett – amaz sértetten elkapta arcát, és kezében a gyerekkel elvágtatott a folyosón. A Vezeklő mosolya egy hajszálnyit változott csak, elégedettre színezve arckifejezését.

– Tesztelted őt – morogta a báró dühösen. – És engem is.

– Nem tudhatjuk, melyikőtök a boszorkány – válaszolta. – Amíg fel nem ébred, a hatalma nem fogja elárulni. De lesznek megelőző jelek. A boszorkány lesz az, aki megosztást és tragédiát hoz a házadra. Be kell indítanom a fogaskerekeket, hogy időben láthassuk meg valódi arcát. Még mielőtt túl késő lenne.

– A feleségem gyanú felett áll – szögezte le a férfi.

– Természetesen nem.

Meg se rezdült, olyan higgadtan mondta ki a szavakat, mintha fogalma sem lenne róla, mennyi veszélyt idézhet a fejére. A báró ugyan maga kérte a segítséget a nyomozáshoz, de nem fogja tűrni a Katedrális kotnyeleskedését tulajdon magánéletében. Személyi fejvadászára nézett a jobbján, aki a testőrség tagjának álcázta magát, és végigfutott az agyán a gondolat, hogy ha kell, tarkón löveti a Vezeklőt.

Mikor újra előrefordult, elkapta a Vezeklő pillantását, aki szintén felmérte a férfit. Arcára extatikus öröm ült ki.

Ó, ne, gondolta magában a báró, elárultam magam?

(tovább…)

Read Full Post »

A hercegnők a Sisakhegy melletti szép zöld mezőn sorakoztak fel az Alíz-versenyre. Ködbe burkolózó, de napfényes reggel volt, az ijesztő próbatételek csípős hidegében dideregtünk. Össze is húztam magamon a bájos stólát, és aggódva figyeltem a versenyzőket.

Az én hercegnőm fel és alá járkált, kezét karba fonva, és bár türelmetlen arcot vágott, mégsem vesztette el méltóságát. Smaragdzöld bársonyruháján egyetlen gyűrődés sem látszott, sietős lépteit is az illendő és elvárható eleganciával tette meg abroncsos harangszoknyájában. Parázslelke csendesen izzott, tűzvihart jósolva. Hajában minden tincs a helyén ült. Már kétszer kellett megigazítanom, de még mindig állta a sarat, és ennek csak örülni tudtam. Órákig játszottam vele, hogy a virágformába csomózott haj, és a belé kötött kis csengettyűk éppen pont jól emeljék ki arcának szögletes vonásait, magukban viszont ne legyenek se túlzók, se hivalkodók.

Igen, a giccs az egy olyan kiváltság, amit csak a tudatlan és otromba aljanép engedhet meg magának, mint én. Öltöztető lány vagyok, és boszorkány, és már számtalan alkalommal megtanultam, hogy nem lehet minden nő hercegnő, sőt nem is kell, és néha különösen kifizetődő nem annak lenni. Most például viselhetem ugyanazt a ruhát, mint ő, de elhappolhattam azt a tökéletes fejdíszt! Ehhez minden hajamat a fejem jobb oldalára kellett kötnöm egy szabályos, nagy mandalába, aminek szirmai és masnijai közé aranybordákra hegesztett kis tündérházak ereszkednek le a maguk természetes káoszában, mint ahogy egy sziklás bércről tennék, kusza párkányok és tincsbarlangok között. Az ötvös olyan alapos munkát végzett a részletekkel, hogy minden kunyhó belsejébe be lehetett látni, ahol valósággal történetet meséltek a széttolt bútorok, előhagyott könyvek és tányérocskák. Néha elgondolom, hogy talán valódi tündérek lakták egykor.

Szépséges hercegnők mászkáltak a felkelő naptól sárga köd előtt, ki-ki halkan beszélgetett, ki sarlós tőrét szorongatta, ki csendben imádkozott. Gyönyörű, harmatos hajnal, aminek egyetlen rútsága, hogy a jelenlévők közül ketten már nem láthatják meg az éjszakáját.

A kieső – és öltöztetője – halállal lakol.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: