Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘rögtönzés’

Mentor egy fekete kőből épített csigalépcsőn haladt lefelé, bokáig érő hamut rúgva szerteszét. A sötétben csak olajlámpása világított, a fénykörben szúrós szagú porszemcsék táncoltak. Mentor nem akart belegondolni, hogy honnan érkezhetett ennyi hamu. Az orra teljesen kiszáradt már és a szája is megtelt a keserű ízzel. Egyetlen fa elemet sem látott sehol. Csak remélni tudta, hogy nem emberek hamvaiban (tovább…)

Read Full Post »

Péter belépett a terembe. Félhomály fogadta. A nyitott ablakok előtt függönyök lebegtek. Friss szellő simított végig az antik bútorokon. Őszi falevelek illatát hozta, és drága whiskyét, ami az asztalon álló poharakban állt.

Péter nem így képzelte el a házi őrizetet. Ferenc az asztal túloldalán ült. Legkevésbé sem tűnt meglepettnek – sőt, épp egy második pohárba töltött a szeszből –, inkább meggyötörtnek és fáradtnak. Koravén arcát táskás szemei uralták, és őszülő, fekete haja. Szemhéja rángatózott. Hátratolta a székét, és rogyadozva állt fel, mintha csak vendéget fogadna.

– Ülj le! – legyintett színpadiasan egy másik, az övével teljesen azonos karosszék felé. Faragott antik bútor, ami vörösen csillogott a lakkréteg alatt.

Péter zavarában közelebb sétált. Nem számított erre. Ezerszer elképzelte ezt a jelenetet, és mindig azzal kezdődött, hogy fegyvert fog a szarházira, és bemutatkozik. Elmondja, hogy a férfi mit követett el ellene. Mit vett el tőle. Csak hogy megértse ő is, hogy miért kell szenvednie a halála előtt. Ferenc azonban inkább tűnt várakozónak, semmint döbbentnek.

– Számított rám? – kérdezte Péter értetlenül.

– Számítottam valakire – vonta meg a vállát. – Nem gondolkodtam konkrét személyekben. Ha huszonhét embert öltél meg, valakinek a valakije el fog jönni hozzád. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd az az ember, de sosem gondoltam, hogy ilyen türelmes alak jön majd el.

Péter önkéntelenül a zsebébe nyúlt és megszorította a kését.

– Türelmes? – sziszegte.

– Szeretnél beszélni – vonta meg a vállát Ferenc. – És én szeretném hallani. (tovább…)

Read Full Post »

Tespedős, álmodozós téli vasárnap reggel van. A takaró meleg és puha valósága fogva tart, az ablakból látod a hóesést és Isten ül a franciaágy túlsó szélén. Egy angyala ágyba hozza nektek a tejeskávét és a csokis croissant-t, és most itt az alkalmad, hogy bármit megkérdezz tőle. Mit kérdezel?

– Miért élünk?

– Lin Csi apát a szezámmagos zsemlét emlegeti – mondja Isten. – Én a kávéra és a croissant-ra esküszöm.

– Miért halunk meg?

– Mert én egy igazságos isten vagyok, és adok esélyt annak is, aki még nem született meg. Véges mennyiségű hely és véges mennyiségű anyag létezik, tudod.

(tovább…)

Read Full Post »

A bár végében egy tünde lányt pillantott meg. Az a fajta szépség, akiből sugárzik a fiatalság, a magány és a vadászkedv. Bő mellén fodrosra gyűrődött az őszi zöld pántnélküli, amint előrehajolt, szívószálával felkeverte gyümölccsel teli koktélja maradékát, és a férfira nézett. Hatalmas, csepp alakú, hegyes sarkú szeme volt, akkora pupillával, hogy tükrében látszott az egész helyiség. Az arca sima és gyermekdeden lágy. Szomorúnak tűnt.

Gabriel átvágott a termen, vállával arrébb tessékelt egy figyelmetlen nehézfiút…

– Hé, faszfej, nem látsz?! – kiáltott utána, de Gabriel meg sem állt.

… míg az asztalhoz nem ért. Csak a keskeny pad húzódott közöttük. A lány félredöntött fejjel nézett rá. Szeme, rúzsozott szája és melle is terítékre került. Gabriel vetett egy pillantást a barna hajhullámokat megtartó hosszú fülre, aztán mélyen a tünde szemébe nézett. Amaz vissza rá.

– Miből gondolod – kérdezte a tünde búgó hangon – hogy te vagy az, aki megment majd?

(tovább…)

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: