Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘részlet’

Mentor egy fekete kőből épített csigalépcsőn haladt lefelé, bokáig érő hamut rúgva szerteszét. A sötétben csak olajlámpása világított, a fénykörben szúrós szagú porszemcsék táncoltak. Mentor nem akart belegondolni, hogy honnan érkezhetett ennyi hamu. Az orra teljesen kiszáradt már és a szája is megtelt a keserű ízzel. Egyetlen fa elemet sem látott sehol. Csak remélni tudta, hogy nem emberek hamvaiban (tovább…)

Read Full Post »

Fecó tovább sürgette a fickót, és egy pillanatra sem vette el hátából a gépfegyvert. A katona azonban továbbra sem tűnt úgy, mintha félne, gúnyos hangon magyarázott valamit németül, hangosan, és olyan lassan sétált, mintha a világ minden ideje velük lenne. Fecó megbökte hátát a puskacsővel. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Minden egyetlen mozdulatnak tűnt, és annyira fenyegetően egyszerűnek, elkerülhetetlennek!

A katona megperdült, vállával sodorta félre a karabély csövét, következő mozdulatával megmarkolta a tust és kegyetlen erővel vágta vele pofon a fiút. Fecó körül bukfencet vetett a világ, és önkéntelenül is az orrához kapott. Érezte, hogy zuhan, botladozva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Vér melege csorgott le a tenyerén. Kurvára elcseszte, és minden életösztöne sikoltott.

Mire felnézett, a gyalogos már neki szegezte a gépfegyver csövét.

– Összesen négy hibát követtél el – mondta a fickó töretlen magyarsággal. (tovább…)

Read Full Post »

A Vezeklő, a szent gyilkos, egyszerre tűnt csodálatosnak, hivatalosnak és borzasztónak. Ruháját mintha csak tökéletes testére szabták volna, végigkövette telt mellét, karcsú derekát, egész igéző csípőjéig, ahol aztán a hasított szoknya alól megvillant hosszú combjának ruganyos izma. Ha akadt is bármilyen bőrhibája, azt a combfix elrejtette. Dús, hosszú haja frissen mosottnak tűnt, egy részét kontyba kötötte, maradéka szép egyenes függönyként terült szét megerősített katonai vállvasán. Utóbbi, és a rövid szárú bakancs, ami kivillantak a ruha alól, valahogy nem rombolták le az összképet, csak átalakították: a tökéletes maszkulin nőideállá.

Mikor a Vezeklő belépett a nagyterembe, az ajtó mellett álló anyuka rögtön felkapta kisfiát. Egyrészt, hogy megvédje a „vendég” szoknyáját a csecsemő kíváncsiságától, másrészt, hogy megvédje gyermekét az ijesztő katonától, harmadrészt, hogy eltakarja vele saját, kismamai testének tökéletlenségeit. Nem akarta bevallani magának, de abban a pillanatban metsző gyűlöletet érzett az idegen nő iránt, és rettegett tőle, hogy vele hasonlítják majd össze. Persze tudta, hogy mindez ostobaság: a Vezeklőkre halálos ítélet vár, ha megszegik cölibátusokat. Akkor miért öltöztetik fel őket két lábon járó szexnek?

Mintha csak érezné megvetését, a Vezeklő ebben a pillanatba rá nézett. Embertelen, aranysárga szeme felmérte őt, gyermekét – az anya már várta a gúnyos mosolyt, de semmi ilyen nem érkezett. Sokkal rosszabbat kapott: a gyilkos, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, olyasmit próbált megjegyezni, ami számára fontos. Mit tudhat róla meg ez a nő, a boszorkányok kivégzője? Bizonytalan szorongás fogta el, és érezte, hogy a tenyere síkossá válik a verejtéktől.

Akkor a Vezeklő szó nélkül továbbindult és a ház ura elé járult.

– Üdvözöllek hajlékomban! – állt fel a báró köszönni. – Örülök, hogy ilyen gyorsan válaszoltatok a hívásunkra.

– A boszorkányvád súlyos dolog – tájékoztatta hidegen és tényszerűen a nő, és, mintha csak unatkozna, végigmérte a férfit, a karosszékéhez vezető lépcsőt, majd az ablak felé fordult. A tetőig érő ablakok a város égig érő, párkányokkal, rizalitokkal, fiatornyokkal zsúfolt gótikus toronyházaira nézett, és a függőhidakra, amiken lapított csepp formájú járművek sorai húztak el. A Vezeklő visszanézett az úrra, egyenesen a szemébe, amitől a férfi öreg szíve hatalmasat dobbant. – Azonnali figyelmet igényel.

A báró azon nyomban ráébredt, hogy egy játék áldozata. A nő szenvtelenül erős kisugárzása mögött úgy gubbasztott, mint egy prédára leső kígyó. Felhúzott szemöldöke, teátrálisan húzott félmosolya, a szertartási ruha alatt gömbölyödő melle, mind-mind választ provokált – de a megelevenedett csábítás mögött egy számító, várakozó elme ült, aki figyelte, elemezte és hibára várt. Csak türelmes hüllőtekintete árulta el.

Egy igazi sakkmesterrel nézett szemközt, akinek minden porcikáját előre megtervezték ehhez a feladathoz. Ruháját, hogy magára vonja a figyelmet, katonai vállvasát a tekintélyhez, ravaszságát az intrikához. Épp csak belépett azon az ajtón, de a báró le merte volna fogadni, hogy a nőben már megfogalmazódott valamiféle terv, aminek mindannyian részesei lesznek.

– Miért bámul ilyen figyelmesen? – szólalt meg a Vezeklő.

A báró abban a pillanatban rájött, hogy figyelmét félreérthetik. Fülig elvörösödött és feleségére nézett – amaz sértetten elkapta arcát, és kezében a gyerekkel elvágtatott a folyosón. A Vezeklő mosolya egy hajszálnyit változott csak, elégedettre színezve arckifejezését.

– Tesztelted őt – morogta a báró dühösen. – És engem is.

– Nem tudhatjuk, melyikőtök a boszorkány – válaszolta. – Amíg fel nem ébred, a hatalma nem fogja elárulni. De lesznek megelőző jelek. A boszorkány lesz az, aki megosztást és tragédiát hoz a házadra. Be kell indítanom a fogaskerekeket, hogy időben láthassuk meg valódi arcát. Még mielőtt túl késő lenne.

– A feleségem gyanú felett áll – szögezte le a férfi.

– Természetesen nem.

Meg se rezdült, olyan higgadtan mondta ki a szavakat, mintha fogalma sem lenne róla, mennyi veszélyt idézhet a fejére. A báró ugyan maga kérte a segítséget a nyomozáshoz, de nem fogja tűrni a Katedrális kotnyeleskedését tulajdon magánéletében. Személyi fejvadászára nézett a jobbján, aki a testőrség tagjának álcázta magát, és végigfutott az agyán a gondolat, hogy ha kell, tarkón löveti a Vezeklőt.

Mikor újra előrefordult, elkapta a Vezeklő pillantását, aki szintén felmérte a férfit. Arcára extatikus öröm ült ki.

Ó, ne, gondolta magában a báró, elárultam magam?

(tovább…)

Read Full Post »

Kiscsillag

Na, akkor elképzelheted azt, amikor megkérdi tőled az időt a fehér nyúl! A panelház árnyékában vagy fél méterrel föléd tornyosul hosszú lábaival, bolyhos fülei a hátára omlanak, öltönymellénye kivágásában szépen megkötött csokornyakkendőt látsz.

Alíz legyen a talpán, aki ebből kivágja magát.

– Szép jelmez – hebegtem megilletődötten.

– Jelmez? Ugyan, micsoda modortalanság – háborodott fel a nyúl – jelmeznek hívni mások… egészségügyi állapotát!

Még én sem értettem ezt az… egészet. Kezdjük kicsit korábban? Életem tizenhatodik életévében földhöz csaptam egy poharat, amikor anyu a sokadik vitánkat zárta úgy, hogy „nagyon gyerek vagy”. Untam már a tankönyvek fölött bámulni a szobám falat minden délután és elegem lett belőle, hogy életem pasija keresztül néz rajtam. Akkor egy mély sóhajjal felemeltem a telefonom, felhívtam Angit, és annyit mondtam neki: „igazad volt, tényleg változtatnom kell.” A sors fogaskerekei mozgásba lendültek.

(tovább…)

Read Full Post »

– Igen, doktorúr, volt rosszullétem. Ezúttal a barátom születésnapján.

Ehelyütt eltekintek attól a ténytől, hogy gyakorlatos pszichológus hallgató vagyok, és hogy ezt hárman magyarázták el a kliensnek. Oka van annak, hogy nem akar tudomást venni róla.

– Le tudná írni, hogy mit ért rosszullét alatt?

– Elszorul a torkom, görcsöl a gyomrom. Izzadok és ver a szívem.

– El tudná mesélni, mi történt legutóbb?

Egy egyszerű tény az intelligenciáról: minél intelligensebb egy élőlény, annál több dologtól tud félni. Egy bogár, ha meglátja a madarat, megijed. A gazella már okosabb, számára elég, ha érzi az oroszlán szagát, és már be sem teszi a lábát a területére. Szép teljesítmény, ha a túlélésedről van szó. Aztán jött az ősember, és nagyot dobbantott: képessé vált elképzelni a veszélyt akkor is, ha semmilyen szinten sem érzékelte. Képessé vált felkészülni arra, hogy érzékelni fogja, képes volt félni attól, hogy félni fog. El tudod képzelni, mekkora hatalom ez, ha a tápláléklánc kellős közepén hullahoppozol gazellabőr szoknyában?

– …És akkor rámtört az a szédülés, meg fuldokoltam. Úgy éreztem, hogy azonnal el kell húznom onnan… Doktor úr, ez természetes?

– Ki volt még ott a party-n? – kérdezem válasz helyett.

– Néhány barát.

– És még?

Egy egyszerű tény az evolúcióról: lassabban fejlődik, mint a kultúra. Az intelligens félelem ma is bennünk van. A hormon ugyanaz. Csak az algoritmus nem működik a betondzsungelben. Manapság szorongásnak hívjuk. Az európai oroszlán már kipusztult, és most a noradrenalin és a kortikoszteroidok egy bevásárlóközpontban vagy az élettársunk szülinapi buliján törnek ránk. És akkor elővigyázatosan továbbállunk, mondjuk a fürdőbe menekülve, rosszullétet szomatizálva, amire aztán az élettársunk bánatos arccal feloszlatja az ünnepséget, csak hogy velünk lehessen.

– Hát… az igazat megvallva… hát ott volt még a pasim exe is.

Győzelem az élet felett, az intelligens félelemmel. Sokkal hatékonyabb, mintha megpróbálnád vele megbeszélni.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: