Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘írás’

Fecó tovább sürgette a fickót, és egy pillanatra sem vette el hátából a gépfegyvert. A katona azonban továbbra sem tűnt úgy, mintha félne, gúnyos hangon magyarázott valamit németül, hangosan, és olyan lassan sétált, mintha a világ minden ideje velük lenne. Fecó megbökte hátát a puskacsővel. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Minden egyetlen mozdulatnak tűnt, és annyira fenyegetően egyszerűnek, elkerülhetetlennek!

A katona megperdült, vállával sodorta félre a karabély csövét, következő mozdulatával megmarkolta a tust és kegyetlen erővel vágta vele pofon a fiút. Fecó körül bukfencet vetett a világ, és önkéntelenül is az orrához kapott. Érezte, hogy zuhan, botladozva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Vér melege csorgott le a tenyerén. Kurvára elcseszte, és minden életösztöne sikoltott.

Mire felnézett, a gyalogos már neki szegezte a gépfegyver csövét.

– Összesen négy hibát követtél el – mondta a fickó töretlen magyarsággal. (tovább…)

Read Full Post »

Szóval, ahelyett, hogy dolgoznék, azon gondolkozom, hogy mi az eredetiség. Majdnem írtam belőle egy hosszú blogposztot, de azt hiszem, ez a téma még nem készült fel arra, hogy teljesen a nyilvánosságra kerüljön. Úgyhogy inkább megírom röviden.

Szóval van-e új a nap alatt? Ez az a téma, amit minden író átrágott már életében hatvanszor. Először jön az, hogy nem, nincs, mert véges számú téma és dramaturgiai forma létezik. Hamlet anyjának újraházasodása ugyanúgy Árulás, mint az, hogy Zordon lelöki Mufaszát a szikláról. Aztán jön a felismerés, hogy egy oroszlánfalka élete és kapcsolata a körülöttük élő világ természetes egészségével nem ugyanaz, mint egy uralkodói család élete egy politikailag és erkölcsileg megosztott világban, ahol a királyfi nincs felkészülve rá, hogy a saját arcképére formálja a világot.

Már csak azért sem lehet minden téma régi, mert olyan új dolgokat fedezünk fel a világról, olyan új irányokba fejlesztjük a kultúránkat, amik azelőtt soha nem voltak lehetségesek, és ezzel teljesen új területeket adunk az irodalomnak.

Akkor mi az eredetiség?

(tovább…)

Read Full Post »

Kiscsillag

Na, akkor elképzelheted azt, amikor megkérdi tőled az időt a fehér nyúl! A panelház árnyékában vagy fél méterrel föléd tornyosul hosszú lábaival, bolyhos fülei a hátára omlanak, öltönymellénye kivágásában szépen megkötött csokornyakkendőt látsz.

Alíz legyen a talpán, aki ebből kivágja magát.

– Szép jelmez – hebegtem megilletődötten.

– Jelmez? Ugyan, micsoda modortalanság – háborodott fel a nyúl – jelmeznek hívni mások… egészségügyi állapotát!

Még én sem értettem ezt az… egészet. Kezdjük kicsit korábban? Életem tizenhatodik életévében földhöz csaptam egy poharat, amikor anyu a sokadik vitánkat zárta úgy, hogy „nagyon gyerek vagy”. Untam már a tankönyvek fölött bámulni a szobám falat minden délután és elegem lett belőle, hogy életem pasija keresztül néz rajtam. Akkor egy mély sóhajjal felemeltem a telefonom, felhívtam Angit, és annyit mondtam neki: „igazad volt, tényleg változtatnom kell.” A sors fogaskerekei mozgásba lendültek.

(tovább…)

Read Full Post »

Egy alkalommal, amikor az Árnyék és az Író a laptop előtt ültek, hirtelen szembe találták magukat egy üres lappal. Mind a ketten megdermedtek – egymásra néztek, és rájöttek, hogy van még valaki közöttük. És akkor egy széles barlangban találták magukat, velük szemközt egy óriással, akinek hájas testét fekete szőr borította, és a nyakán egy vigyorgó farkasfej ült.

– Ó, ne! – nyögte az Árnyék.

Az Író megrémült az Árnyék félelmétől.

– Ki ez? – kérdezte.

– Akitől a legjobban félek. Ő a Zseni.

És a farkas csak vigyorgott.

– Ne figyelj rá! – súgta az Árnyék. – Hátha elmegy.

És akkor visszahajoltak az üres lap fölé. Már régóta ültek egy izgalmas ötleten, amit közösen alkottak. Az Író a billentyűkre rakta a kezét, pötyögni kezdett, takaros jelenet alakult kezei között. Mikor megállt, elégedetten elmosolyodott, és már épp kezet fogott volna az Árnyékkal, amikor karcos, mély nevetés ütötte meg a fülüket. Sápadtan néztek a Zsenire.

(tovább…)

Read Full Post »

A színpadon egy csapat érzéki színész állt, akik gyönyörűen vonaglottak vajszínű vászontunikájuk alatt, és azt hitték, hogy ők igazán értik Jézust. Azt a fajta értelmezést adták elő, amely lerántaná a leplet egy megváltóról, akiben milliók hittek évezredeken át, és azzal az önhittséggel vádolják az Istent, amit épp elkövettek a színpadon. A Madarász széles mosollyal bámulta őket, és nem tagadta, mennyire élvezte a játékot.

Krisztust nő játszotta. Épp háttal térdelt a közönségnek az olajfák hegyén fohászkodva, hamuszürke haja egyenesen terült szét a vörös posztón – a szín szinte lobogott a színpadon – és a ruha félig lecsúszott vállairól, bő hullámokba gyűlve lapockáján. A tanítványokat játszó férfiak a reflektor fénykörén kívül, félig árnyékban pörögtek, forogtak, és Krisztus tárt karokkal állt fel.

Szűk fénykéve éledt Krisztustól balra, és a keresztúton Júdás tűnt fel hófehér, makulátlan selyemingjében. Ahogy táncolt, be-betoppant a fénybe, ingje megvillant, káprázatos látványt nyújtva. A fény és Júdás megindultak Krisztus felé, a sötétben masírozó katonák lábdobogása hallatszott, és mikor Júdás és Krisztus fénye összeért, Júdás Krisztushoz lépett, kámzsaszélű dekoltázsába markolt, magához rántotta és szájon csókolta. Nem az üdvözlők csókjával, hanem az olcsó pornószínészek nyelvháborújával. Arrogáns és diadalmas arccal lökte el Jézust, és ő a fenekére esett. Fekete köpenyes légiósok vették körbe.

(tovább…)

Read Full Post »

A szálka

Corvin: Forradalom (részlet)

Gábor egy ismeretlen, fehér szobában ébredt, fákra néző ablakkal. Egyedül feküdt egy fertőtlenítő szagú ágyban, durva vászonágynemű alatt. Szédült, kábának érezte magát, és gondolkodni sem bírt. Valami nincs rendben – ismételte a fejében egy megakadt gondolat, de nem tudta, hogy miért. Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra telt el, mire rájött, hogy neki nem kéne itt lennie. Egy buliba indult el. Igen, emlékszik, hogy felöltözött, melegítettek a haverokkal, emlékszik, hogy amint kilépett a házból, videobeszélgetést kezdeményezett a barátnőjével… Villamossal akartak menni…

Bevillant egy arc, amit nem ismert fel, de valamiért döbbenetes gyűlölet fogta el. Széles állkapocs és kopasz fejbőr, ennyi maradt meg, és az emlék nyomban szertefoszlott, és nem tudta újra felidézni. Ekkor megmozdult. Fel akart ülni, de jobb keze nem válaszolt. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna.

Finom, bonyolult, mégis rutinná vált mozdulat megtámaszkodni magad mellett. Keze ehelyett irányíthatatlanul megrándult, és a támasztékára számító Gábor visszazuhant a párnák közé. Valami nincs rendben – ismételte a gondolat.

Az egész jobb keze zsibbadt. Egyszerre tűnt hidegnek és forrónak. A válla valami eszméletlenül fájt! Csak most ismerte fel, pedig a kín egész eddig ott lüktetett. Sikoltani akart, szája hatalmasra nyílt, álla megreccsent, de nem jött ki hang a torkán. Valahol egy műszer csipogni kezdett, és a következő pillanatban a fájdalom eltűnt, kellemes, kókadt zsibbadás váltotta fel.

(tovább…)

Read Full Post »

Üres vászon

Az író megbűvölve bámulta az üres monitort. Arra gondolt, hogyan juthatott el idáig. Emlékszik a számtalan órára, amit gyerekként eltöltött a billentyűzeten zongorázva, mikor még csak játék volt számára az alkotás. Akkor még nem hitte el, hogy létezik olyan, hogy művészi blokk. Most pedig, hazafelé ötletekkel és jelenetekkel zsonglőrködött, de amint megnyitott egy szövegszerkesztő ablakot, teljesen lefagyott. És ez nem az első eset.

Néhány éve kezdődött, amikor egyetemre jelentkezett. Akkoriban nem sok barátja volt, félt ismerkedni. Próbált okosnak tűnni a sok okos ember között, hogy észre vegyék, hátha valaki megszólítja. Este, amikor hazament, és leült a számítógép elé, az érzés még mindig ott állt a háta mögött, és bámulta a képernyőt. Az író beütött egy mondatott – és az érzés a fülébe súgott: „ez lenne a különleges?”. És akkor megtörtént: blokk.

Az író visszatörölt, újraírt, a lekicsinylő szörnyeteg a háta mögött pedig csak a fejét rázta és ciccegett. Hiába próbálkoztak bármivel, egyikük sem lett elégedettebb, sőt!

– A kurva életbe! – üvöltözött az író az árnyékával, ami már egész kivehető formát öltött. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és a haját olyan szépen fésülte, ahogy az író sosem tudta volna. – Neked semmi sem jó! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Rohadj meg, érted? Dögölj meg, ahol vagy!

Az alak azonban visszakiabált neki.

– Látod! Ennyi vagy! Velem veszekszel, ahelyett, hogy alkotnál! Ez lenne az a nagy csodálatos tehetséged? Így leszel a legjobb a világon?

Ez övön alul talált, így az író heréit markolgatva, négykézláb kúszott vissza a számítógéphez, és újra próbálkozott. És újra. És újra. Az Árnyéknak már kijavítania sem kellett őt, mert maga az írás gúnyolódott rajta. Bárhogy kezdte, bármilyen világot tervezett, bármilyen optimista zseni legyen a főszereplő, a mondatok mindig megtalálják azt az egy visszatérő témát: a kudarcot.

Feladást. Vereséget. És az Árnyék és az Író ordibáltak egymással, verekedtek, a vesztes ivott és sírt, a győztes önismeretre ment, fejlődött, és csak egymást bámulták a fürdőszoba tükrében: a szurtos és a tökéletes.

Míg egy nap az Író megállt, belenézett örök démona szemébe, és megtört.

– Jól van! Mondd el, hogy mit akarsz! Hallgatlak.

Az Árnyék csak állt ott. Mondani akart valamit, talán a formával vagy a témával kapcsolatban, valamit a kiválóságról, vagy… De nem érdekes. Félbe szakította magát, megköszörülte a torkát, és őszinte szemekkel nézett a gazdájára.

– Segíteni neked – vallotta be, feszélyezett félmosollyal, és egészen elpirult. – Én csak azt akarom, hogy szeresd magad!

És az Író is szörnyű zavarba jött. Lehuppantak a fotelbe, és megbontottak egy-egy sört.

– Sok mindent kell megbeszélnünk – mondták egyszerre.

Read Full Post »

Van abban valami erotikus, ha a legjobb barátod nőjének felvágott ereit kötözöd be. Mintha megcsalnánk Elődöt azzal, hogy titokban tartjuk előtte. A sötét és üres albérlet ablaka előtt ülünk egymással szemben, Nina meg én, és a gang sárga fényt vetít bőrünkre. Lassan lüktet a halk zene, amiben egy búgó nő olvassa be a thrillerbe hajló elégiát, saját megrontásának történetét. Nina arca meg-megrándul, de közben a hasa, az ágyéka is reszket, a nyögése inkább egy orgazmusé, mint a szenvedésé. Nem akarok finomabban mozogni, elvenni az élét, azt a fájdalmat, amit akkora meghittséggel dédelget. Hiszen az övé. Kiérdemelte.

Szívok egyet a kék Dunhillbe, és azon gondolkodom, hogy az ember el sem hinné, hogy mindig a fáslinak ezen a végén kötök ki.

– Mindjárt kész – szólok, és gyakorlottan csomózom le a végét. – De szétszedned majd neked kell. Minden nap ki kell cserélned, és nem lenne rossz, ha ki is tisztítanád.

– El fog állni?

– Hát elvileg el kell, azért van a szorító kötés, hogy elállítsa. Megnéztem, nem olyan mély és szép zárt a sebszáj is, varrni sem nagyon kell ezt. Fog néha szivárogni, meg kötéscserénél biztos felszakad, de szép lassan meggyógyul magától. A heg viszont rohadtul látszani fog, arra számíts. Kitaláltad már, hogy mit fogsz mondani?

– Semmit. Hosszú ujjút veszek fel.

Elnyomom a cigarettát a sörös doboz tetején.

– Mind szép és jó, de a barátod látni fog meztelenül is, ha nem tévedek.

– Lehet, hogy nem akarom eltitkolni előle. Ha sikerült volna, akkor ő talál meg.

– Ezt te végiggondoltad? Mi lenne Előddel, ha ő szedett volna ki a kádból?

Nina hátradől a székben, és az arcomat mustrálja, amíg belemélyül az érzésbe.

– Valahol bántani akarom Elődöt – vallja be.

– Miért?

– Mert annyira szeret, hogy az már fáj! – csattan fel.

Felsóhajtok.

– Fasza – mondom, és megkínálom magunkat a Dunhillből. Közös tűz fölé hajolunk, és abban a pillanatban közelebb vagyunk, mint egy csókkal lennénk.

Igen, valóban megcsaltuk Elődöt. Ha most lehúznám a sliccem és megdugnám, az kevesebbet számítana, mint hogy Nina engem hívott fel. Van bennünk valami közös. A halál. Nina halála. Mi ketten vagyunk itt, és ezt a pillanatot soha nem oszthatjuk meg mással.

Nina azért hívott engem, mert én értem. Én nem kérdezek. Tudom, hogy nem számít a válasz, és azt is, hogy az a lány, aki meg akart halni, kifolyt a vékony vénán át a túlcsorgó fürdőkádban, és most csak egy bordóvá vált klisétócsa a csempén, amit hamarosan felmosunk, miután megittunk még egy sört.

Vérvételek után is ezt adják a katonáknak. Apám így mesélte. Pisszen a két doboz, és tompán koccannak a sötétben, mi meg az új Ninával hangosan nyeljük a kortyokat. Nem sietünk sehová, egyik lábam az ablak belső pártkányán, elnyikorogtatom az olcsó hintaszéket. Előd, meg az ő faszságai… Mint egy nagyapó.

– Biztos, hogy hozzád való?

Nem akarok keresztbe tenni Elődnek, vagy szétszedni őket. Megtehetném. Most ebben a pillanatban egyek vagyunk, csak két külön testben, két testben, ami egyesülni akar. Kívánom Ninát, az ő nyirkos bőrét, leheletében a sört és a füstöt. Tudom, hogy nedves a fájdalomtól, és azt is, hogy leszar minden erkölcsi gátat. Nincs még képe a jövőről, nem számít semmire, ezért nem tud elveszíteni semmit. A szex csak az éjszaka része lenne számára, a történet megfelelő folytatása, vagy egy kifejeződése annak az érzésnek, ami feszít mindkettőnket.

Igen, kívánom őt. És mégis tudni akarom, hogy az fog történni, ami Előd számára a legjobb. Ha nem egymásnak lettek teremtve, váljanak el! Ha mégis, akkor forrjanak össze még jobban!

– Egyedül ő lát engem – válaszolja Nina. – Mellette lehetek a legtöbbször önmagam. Meg a legtöbb önmagam. Érted? Mások csak részeket kapnak belőlem, és nem is kíváncsiak a többire. Benne így megvagyok… majdnem egészben.

Mégis reménytelen mellette, eléggé, hogy pirosban fürdessen egy éles kést. Nem boldog, sőt, mintha maga lenne az Éhség. Azt hiszem, meg tudom érteni… Előd olyan gyorsan fejlődik, mindenben, egyik pillanatban egy senki, a másikban törtet felfelé.

De az a hátránya, amivel indult, behozható valaha? Nina szeretetről beszél, és a hangja közben üres és tárgyilagos, mintha csak elismerne egy részeredményt. Nem hallok benne szenvedélyt.

– Szereted?

– Hogy ne szeretném? Felszabadított. Ha egész életemben csak annyit kapnék tőle, amit már eddig megkaptam, akkor sem felejtem el a sírig.

A sírig. Simán gördül a szó, mert mindketten tudjuk, hogy nagyon sokáig nem fog még meghalni. A csuklójára téved a szemem.

– Csak egy részem – válaszolja. – Az egyik tanárunk azt mondta, a legtöbb öngyilkos csak ki akar vágni magából valamit. Most értettem meg.

– Mit vágtál ki magadból?

– Talán egy hazugságot.

– Milyen csonkának lenni?

– Nem tudom. – Rám néz, mintha csak várna tőlem valamit. Aztán folytatja. – Egyelőre üres. Azt akarom, hogy feltöltsenek… valami újjal.

Egymás szemébe nézünk. A válaszúthoz érkeztünk. Ninán csak egy top és egy bugyi van, nyilván, amik legfelül voltak a fiókban, egy nyuszis felső, egy fátylas anyagú, csipkés fekete tangával, ami biztos, hogy egy erotikus szetthez tartozik. Átlátszanak rajta kitárulkozó ajkai a sárga derengésben, és bepirult szőrtüszői a frissen borotvált szeméremdombján. Talán úgy gondolta, hogy szexin akar meghalni.

Ha most a lábára teszem a kezem, smárolni fogunk, a nyakamba kapaszkodik, átkulcsol a lábaival és az ágyhoz viszem. A szívem vadul zakatol a képzettől, és a farkam lüktetve merevedik, a számban érzem a helyrehozhatatlan bűnök kocsmaízét. Megtölteném, a szó fizikai értelmében, és amíg sikoltanánk, izzadnánk, vergődnénk, valami mást is adnék. Másnap felmondaná az albérletet, és elindulna otthonról. Szinte látom magam előtt a színtelen és hideg arcát, ahogy megteszi, végérvényesen, és soha többé nem hallunk róla. Akkor bevillan Előd síró arca.

A kezem kinyújtom… és elveszem Nina sörét. A két dobozt az ablakpártkányra teszem, ujjaim között Nina ujjai. Felsegítem, egymás szemébe nézünk. Ver a szívünk hevesen. Mindketten tudjuk ezt az utat, és hogy mivel jár.

A legszebb lenne, ha…

– Hagyjuk a faszba! – sóhajt Nina lemondóan, és elenged.

Megnyugszom. Jaj, de jó, hogy ő mondta ki! Éppen így a tökéletes. Így maradunk mindketten hűek.

– Nem ér annyit az egész – folytatja. – Nekem Előddel kell lennem.

– Örülök, hogy engem hívtál – fogom meg az arcát, csak hogy érezzem, amit nem láthatok, a meleg könnyeket a szeme alatt.

– Én is. Más megtette volna a helyedben.

A romantikus filmekben az emberek mindig megértik egymás utalásait, de nekem fingom nincs, hogy a szexre gondolt, vagy arra, hogy nem kérdeztem semmit. Tulajdonképpen nem is érdekel, csak haladni szeretnék.

– Mossuk fel azt a szutykot! – javaslom. Egyszerre érzem, hogy megmentettem a barátom becsületét, és hogy mekkora kicseszés magammal, hogy a takarítást választottam egy vad parti helyett.

Nina szó nélkül egy szekrényhez lép, előveszi belőle a vödröt, meg a felmosót, és a fürdőbe vezet. Út közben felkapcsolja a villanyt. Fenekén látszik a vonal, ahol vége volt a széknek.

– Anatolij – szólal meg, miközben elkezdi felitatni a véres vizet a kád mellől. – Neked mi a történeted?

Ez is egy életérzés. Sztorizgatni, amíg ő fátyolbugyin átlátszó puncival, szájában a Dunhillel a saját vérét takarítja.

– Mire vagy kíváncsi?

– Te nem félsz a haláltól.

– Ismerjük egymást, ő meg én. – A vödörbe hamuzok, mire Nina homlokát ráncolva ró meg. Ilyenkor úgy néz ki, mint egy rutinos családanya. Ezt persze senki sem meri megmondani neki, mert mindig gyereknek akar látszani. – Még régenről. Elég szoros a kapcsolatunk.

– Nem úgy beszélsz, mint aki rokont temetett.

– Az mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Persze, álltam már sír fölött. Egyet segítettem megásni is. Nincs benne semmi. Mármint, ez most morbidan jött ki, de érted. Számomra ez nem félelmetes, hanem inkább arról szólt, hogy az öreg azt akarta, hogy én ássam, hát én fogtam az ásót, kimentem hátra, és nekiálltam. Ő már nem láthatta, de valahogy mégis, ez neki szól, mert ő ment el.

– Tisztelet – segít Nina.

– Igen, az, tisztelet. Erről szól az egész.

– És honnan ered a bátorságod? Mikor ismerted meg a halált?

Mélyen szívok a cigibe, és benntartom a füstöt. Soha nem mondtam el senkinek, és meg voltam róla győződve, hogy nem is fogom. De most parazsat hány a gyomrom. Bármekkora ostobaság is, ebben a pillanatban el akarom mondani. Lehet, hogy elhiszi, de valószínűbb, hogy nem. Csak az élmény kedvéért: hadd szóljon!

– Tizennégy lehettem, amikor először találkoztunk. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Nina kihúzza magát, a felmosóra támaszkodik, és döbbent arcot vág.

– Ne szarozz velem! – mondja, de persze tudja, hogy – Az igazat mondod.

Nem tudom többször elmondani. Igen, érzem. Ez kell az éjszakához… hogy Nina is lássa az én gyengeségem. Így talán már nem annyira megcsalás ez az este, hanem… igen, ez valamilyen szinten inkább barátság, bár nem tudom, hogy miért.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kidobjam a csontvázat a szekrényemből. Nina… Engeded, hogy én is meghaljak a kezedben?

Nina egy pillanatra gondolkodik, aztán belecsavarja a felmosót a vödörbe. Véres marad a sok kis rongyfonat, ezt már ki lehet dobni.

– Gáz, ha közben takarítok?

– Csak szólj közbe bármikor, és átveszem.

– Majd félúton.

Újra akarom kezdeni. Ünnepélyesen megköszörülöm a torkomat, a csikket kioltom a tócsában, és új szálat gyújtok.

– Tizennégy lehettem, amikor először láttam a halált. A haja rózsaszín volt. Egy sikátorban sírt.

Minden szóval egyre könnyebb. A történet felszakad bennem, mint a slejm, és megráz, mint egy orgazmus. Soha nem tudatosult bennem, hogy ennyire el akarom mondani.

Read Full Post »

Gondolkoztál már azon, hogy tulajdonképpen miért is szeretünk annyit olvasni mások küzdelmeiről, félelmeiről? Úgy tűnik, hogy elég sokan megtették már, a felmerülő elméletekről és a köztük kialakuló vitáról tudósít Oliver Conolly a “Pleasure and pain in literature” című irodalomtörténeti-esztétikai esszéjében.

Szóval, miért jó az, hogy szenvedésről olvasunk? Van az a zsigeri válasz, hogy nem jó, de hát akkor miért olvasnánk? Szóval nem lehetünk pusztán “esztétikai mazochisták”, ahogy Conolly fogalmaz. Akkor, örömöt lelünk mások szenvedésének látványában? Esztétikai szadisták vagyunk? Ez sem egy járható út, ugye. Szóval maradnak azok a színes átmenetek.

A filozófiai szájtépést mellőzve itt van néhány érdekes gondolat. Először is külső megfigyelőként érezhetünk sajnálatot, szégyent, felértékelést hősünk felé, amik bár zömében sötét színek – kivéve talán a felértékelést –, mégis van bennük valami kielégítő. Hume szerint főleg negatív érzések azért, hiszen ki szeret sajnálkozni, de! Az írónak van egy olyan fegyvere, amit stílusnak hívunk. A kifinomult stílus Hume szerint az, ami megment minket a szenvedéstől.

Conolly persze rögtön felveti, hogy a kifinomult stílus abszolút hasznavehetetlen attól a pillanattól kezdve, hogy nem fikciót írunk. Semmilyen tollforgatói tudomány nem teszi kevésbé gyomorforgatóvá egy kisgyermek megkínzásának képét, ha tudjuk, hogy ez a múlt szombaton történt.

Mit mond akkor Conolly? Képzeljük csak el azt a kínzást. Teljesen mindegy, hogy valós vagy fikció, ha egy író részletekbe bocsátkozik, az a legtöbb olvasónál kiveri a biztosítékot. Ezek szerint szenvedés és szenvedés nem egyenlő egymással, kell egy bizonyos fajta kín, amit élvezni tudunk. Itt jön az átmeneti teóriák nagyágyúja: az elkerülhető és elkerülhetetlen kín fogalma.

Hogy megértsd, elég tudni azt, hogy legtöbbünket nem érint a fiktív gyerek kínzásának az ügye. Semmi közünk hozzá, nem akarunk foglalkozni vele, nem akarunk sem tanúi lenni, sem elkövetésével vagy az áldozatával azonosulni. (Hacsak valamiért nem vág egybe érdeklődésünkkel, például ha a családon belüli erőszakot szeretnénk megérteni.) Viszont van olyan szenvedés, amely mindenkiért eljön előbb vagy utóbb, élete hosszabb vagy rövidebb szakaszában, és mind érintettek vagyunk, mind túl akarjuk élni valahogy. Ez az elkerülhetetlen szenvedés, és ilyen a magány, az élet értelmetlensége, ilyen erkölcsi áldozatnak lenni. Conolly szerint a nagy írók ezen elkerülhetetlen szenvedések mintázatait képesek élethűen, egyfajta “tisztázó bölcsességgel” ábrázolni. Maga ez a bölcs ábrázolás az, ami minket szórakoztat.

Én hozzátenném azt is, hogy Conolly és kollégái ezt az egész kérdést tipikusan egy állapot jellegű problémának tekintik. (Mint amolyan filozófusok.) Én sokkal inkább folyamatként képzelném el az egészet: a könyvnek csupán eleje a tiszta szenvedés, mert onnantól kezdve a történet hőse már küzd, és egyre halad valamiféle feloldozás felé. Még a szomorúan vagy félelmetesen lezárt történetek is tartalmaznak valamiféle feloldozást, és a szenvedésnek – talán – épp a vége az, ami minket annyira érdekel. Ha nem is bölcsesség szintjén, de legalább átélésként.

Te mit gondolsz?

Ha olvasol, külső megfigyelőként nézed más szenvedését? Vagy azonosulsz a szereplővel?

Ha írsz: számolsz azzal, hogy segítsd az olvasót megfigyelővé vagy azonosulóvá válni?

Read Full Post »

Gondolj életed nagy drámáira! Hogy mesélnéd el őket? Minden bizonnyal valahogy így kezdenéd: “akkor történt, amikor a Balatonnál voltunk…”, vagy “egyik este megyek haza, és már arra lépek be, hogy…”.

A történetek nem csak úgy a levegőben lebegnek. Van helyszínűk, vannak résztvevőik, illatok, amik megmaradnak, szerepelhet bennük rotavírus, vanília fagylalt vagy egy bal fül csengés. Rengeteg darabból áll össze az a mozaik, amit élménynek hívunk. Ha szeretném visszaadni az élményt, akkor nem elég filmszerűen látnom a jelenetet. Éreznem kell az izmokat, a beszélő szájízét, minden karakter lélektanát. De nem koncentrálhatok csak a karakterekre, hiszen akkor lemarad a díszlet, a néma szereplők. Sokszor maga a díszlet is dinamikusan változik – például ha egy bálon a svédasztaltól átsétálnak a táncparketre, vagy ha úton vannak valahova a karakterek.

Nagy kihívás ez most nekem, folyton úgy érzem, kifelejtek valamit. Bele tudom már élni magam a karakterek helyébe, de nem érzek magamban elég erőt arra, hogy másra is figyeljek, így viszont elvész számomra az élmény, a hangulat, és így… száraz írni. Nem olyan kielégítő.

Mondhatjuk úgy is, hogy nem találom a saját hangomat. Ha úgy írok, mint ahogyan mesélnék, attól félek, hogy a hangulatot teszem tönkre. Ha úgy írok, hogy a hangulatra koncentrálok, akkor pózernek és műmájernek érzem magam.

Valószínűleg visszatérek egy régi regényemhez – ősszel úgy is mindig a Grimwoodot írom újra. Ez a könyv szándékosan műmájer, ráadásul egy magamról mintázott kretén a nézőpont karaktere.

Erre a kihívásra amúgy mindenki másképp felel. Vannak, akik jó előre mozgatják a díszleteket – Rowling az utazásoknál és az évszakok változásánál egy tömör, de mégis kifejtett leírással már előre felvezeti a helyszíneit. Chuck Palahniuk minimalista stílusában alig van valami leírás, a díszletről mondattöredékekben számol be. Anne Rice lírai virtuózként képes mindig megragadni pont azt az egy dolgot, ami abban a bekezdésben kell. (És fogalmam sincs, hogy teszi ezt.)

Valahogy meg szeretném találni a játékot a jelenetek felépítésében…

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt szereti: