Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘írás’

Fecó tovább sürgette a fickót, és egy pillanatra sem vette el hátából a gépfegyvert. A katona azonban továbbra sem tűnt úgy, mintha félne, gúnyos hangon magyarázott valamit németül, hangosan, és olyan lassan sétált, mintha a világ minden ideje velük lenne. Fecó megbökte hátát a puskacsővel. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Minden egyetlen mozdulatnak tűnt, és annyira fenyegetően egyszerűnek, elkerülhetetlennek!

A katona megperdült, vállával sodorta félre a karabély csövét, következő mozdulatával megmarkolta a tust és kegyetlen erővel vágta vele pofon a fiút. Fecó körül bukfencet vetett a világ, és önkéntelenül is az orrához kapott. Érezte, hogy zuhan, botladozva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Vér melege csorgott le a tenyerén. Kurvára elcseszte, és minden életösztöne sikoltott.

Mire felnézett, a gyalogos már neki szegezte a gépfegyver csövét.

– Összesen négy hibát követtél el – mondta a fickó töretlen magyarsággal. (tovább…)

Read Full Post »

Szóval, ahelyett, hogy dolgoznék, azon gondolkozom, hogy mi az eredetiség. Majdnem írtam belőle egy hosszú blogposztot, de azt hiszem, ez a téma még nem készült fel arra, hogy teljesen a nyilvánosságra kerüljön. Úgyhogy inkább megírom röviden.

Szóval van-e új a nap alatt? Ez az a téma, amit minden író átrágott már életében hatvanszor. Először jön az, hogy nem, nincs, mert véges számú téma és dramaturgiai forma létezik. Hamlet anyjának újraházasodása ugyanúgy Árulás, mint az, hogy Zordon lelöki Mufaszát a szikláról. Aztán jön a felismerés, hogy egy oroszlánfalka élete és kapcsolata a körülöttük élő világ természetes egészségével nem ugyanaz, mint egy uralkodói család élete egy politikailag és erkölcsileg megosztott világban, ahol a királyfi nincs felkészülve rá, hogy a saját arcképére formálja a világot.

Már csak azért sem lehet minden téma régi, mert olyan új dolgokat fedezünk fel a világról, olyan új irányokba fejlesztjük a kultúránkat, amik azelőtt soha nem voltak lehetségesek, és ezzel teljesen új területeket adunk az irodalomnak.

Akkor mi az eredetiség?

(tovább…)

Read Full Post »

Kiscsillag

Na, akkor elképzelheted azt, amikor megkérdi tőled az időt a fehér nyúl! A panelház árnyékában vagy fél méterrel föléd tornyosul hosszú lábaival, bolyhos fülei a hátára omlanak, öltönymellénye kivágásában szépen megkötött csokornyakkendőt látsz.

Alíz legyen a talpán, aki ebből kivágja magát.

– Szép jelmez – hebegtem megilletődötten.

– Jelmez? Ugyan, micsoda modortalanság – háborodott fel a nyúl – jelmeznek hívni mások… egészségügyi állapotát!

Még én sem értettem ezt az… egészet. Kezdjük kicsit korábban? Életem tizenhatodik életévében földhöz csaptam egy poharat, amikor anyu a sokadik vitánkat zárta úgy, hogy „nagyon gyerek vagy”. Untam már a tankönyvek fölött bámulni a szobám falat minden délután és elegem lett belőle, hogy életem pasija keresztül néz rajtam. Akkor egy mély sóhajjal felemeltem a telefonom, felhívtam Angit, és annyit mondtam neki: „igazad volt, tényleg változtatnom kell.” A sors fogaskerekei mozgásba lendültek.

(tovább…)

Read Full Post »

Egy alkalommal, amikor az Árnyék és az Író a laptop előtt ültek, hirtelen szembe találták magukat egy üres lappal. Mind a ketten megdermedtek – egymásra néztek, és rájöttek, hogy van még valaki közöttük. És akkor egy széles barlangban találták magukat, velük szemközt egy óriással, akinek hájas testét fekete szőr borította, és a nyakán egy vigyorgó farkasfej ült.

– Ó, ne! – nyögte az Árnyék.

Az Író megrémült az Árnyék félelmétől.

– Ki ez? – kérdezte.

– Akitől a legjobban félek. Ő a Zseni.

És a farkas csak vigyorgott.

– Ne figyelj rá! – súgta az Árnyék. – Hátha elmegy.

És akkor visszahajoltak az üres lap fölé. Már régóta ültek egy izgalmas ötleten, amit közösen alkottak. Az Író a billentyűkre rakta a kezét, pötyögni kezdett, takaros jelenet alakult kezei között. Mikor megállt, elégedetten elmosolyodott, és már épp kezet fogott volna az Árnyékkal, amikor karcos, mély nevetés ütötte meg a fülüket. Sápadtan néztek a Zsenire.

(tovább…)

Read Full Post »

A színpadon egy csapat érzéki színész állt, akik gyönyörűen vonaglottak vajszínű vászontunikájuk alatt, és azt hitték, hogy ők igazán értik Jézust. Azt a fajta értelmezést adták elő, amely lerántaná a leplet egy megváltóról, akiben milliók hittek évezredeken át, és azzal az önhittséggel vádolják az Istent, amit épp elkövettek a színpadon. A Madarász széles mosollyal bámulta őket, és nem tagadta, mennyire élvezte a játékot.

Krisztust nő játszotta. Épp háttal térdelt a közönségnek az olajfák hegyén fohászkodva, hamuszürke haja egyenesen terült szét a vörös posztón – a szín szinte lobogott a színpadon – és a ruha félig lecsúszott vállairól, bő hullámokba gyűlve lapockáján. A tanítványokat játszó férfiak a reflektor fénykörén kívül, félig árnyékban pörögtek, forogtak, és Krisztus tárt karokkal állt fel.

Szűk fénykéve éledt Krisztustól balra, és a keresztúton Júdás tűnt fel hófehér, makulátlan selyemingjében. Ahogy táncolt, be-betoppant a fénybe, ingje megvillant, káprázatos látványt nyújtva. A fény és Júdás megindultak Krisztus felé, a sötétben masírozó katonák lábdobogása hallatszott, és mikor Júdás és Krisztus fénye összeért, Júdás Krisztushoz lépett, kámzsaszélű dekoltázsába markolt, magához rántotta és szájon csókolta. Nem az üdvözlők csókjával, hanem az olcsó pornószínészek nyelvháborújával. Arrogáns és diadalmas arccal lökte el Jézust, és ő a fenekére esett. Fekete köpenyes légiósok vették körbe.

(tovább…)

Read Full Post »

A szálka

Corvin: Forradalom (részlet)

Gábor egy ismeretlen, fehér szobában ébredt, fákra néző ablakkal. Egyedül feküdt egy fertőtlenítő szagú ágyban, durva vászonágynemű alatt. Szédült, kábának érezte magát, és gondolkodni sem bírt. Valami nincs rendben – ismételte a fejében egy megakadt gondolat, de nem tudta, hogy miért. Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra telt el, mire rájött, hogy neki nem kéne itt lennie. Egy buliba indult el. Igen, emlékszik, hogy felöltözött, melegítettek a haverokkal, emlékszik, hogy amint kilépett a házból, videobeszélgetést kezdeményezett a barátnőjével… Villamossal akartak menni…

Bevillant egy arc, amit nem ismert fel, de valamiért döbbenetes gyűlölet fogta el. Széles állkapocs és kopasz fejbőr, ennyi maradt meg, és az emlék nyomban szertefoszlott, és nem tudta újra felidézni. Ekkor megmozdult. Fel akart ülni, de jobb keze nem válaszolt. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna.

Finom, bonyolult, mégis rutinná vált mozdulat megtámaszkodni magad mellett. Keze ehelyett irányíthatatlanul megrándult, és a támasztékára számító Gábor visszazuhant a párnák közé. Valami nincs rendben – ismételte a gondolat.

Az egész jobb keze zsibbadt. Egyszerre tűnt hidegnek és forrónak. A válla valami eszméletlenül fájt! Csak most ismerte fel, pedig a kín egész eddig ott lüktetett. Sikoltani akart, szája hatalmasra nyílt, álla megreccsent, de nem jött ki hang a torkán. Valahol egy műszer csipogni kezdett, és a következő pillanatban a fájdalom eltűnt, kellemes, kókadt zsibbadás váltotta fel.

(tovább…)

Read Full Post »

Üres vászon

Az író megbűvölve bámulta az üres monitort. Arra gondolt, hogyan juthatott el idáig. Emlékszik a számtalan órára, amit gyerekként eltöltött a billentyűzeten zongorázva, mikor még csak játék volt számára az alkotás. Akkor még nem hitte el, hogy létezik olyan, hogy művészi blokk. Most pedig, hazafelé ötletekkel és jelenetekkel zsonglőrködött, de amint megnyitott egy szövegszerkesztő ablakot, teljesen lefagyott. És ez nem az első eset.

Néhány éve kezdődött, amikor egyetemre jelentkezett. Akkoriban nem sok barátja volt, félt ismerkedni. Próbált okosnak tűnni a sok okos ember között, hogy észre vegyék, hátha valaki megszólítja. Este, amikor hazament, és leült a számítógép elé, az érzés még mindig ott állt a háta mögött, és bámulta a képernyőt. Az író beütött egy mondatott – és az érzés a fülébe súgott: „ez lenne a különleges?”. És akkor megtörtént: blokk.

Az író visszatörölt, újraírt, a lekicsinylő szörnyeteg a háta mögött pedig csak a fejét rázta és ciccegett. Hiába próbálkoztak bármivel, egyikük sem lett elégedettebb, sőt!

– A kurva életbe! – üvöltözött az író az árnyékával, ami már egész kivehető formát öltött. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és a haját olyan szépen fésülte, ahogy az író sosem tudta volna. – Neked semmi sem jó! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Rohadj meg, érted? Dögölj meg, ahol vagy!

Az alak azonban visszakiabált neki.

– Látod! Ennyi vagy! Velem veszekszel, ahelyett, hogy alkotnál! Ez lenne az a nagy csodálatos tehetséged? Így leszel a legjobb a világon?

Ez övön alul talált, így az író heréit markolgatva, négykézláb kúszott vissza a számítógéphez, és újra próbálkozott. És újra. És újra. Az Árnyéknak már kijavítania sem kellett őt, mert maga az írás gúnyolódott rajta. Bárhogy kezdte, bármilyen világot tervezett, bármilyen optimista zseni legyen a főszereplő, a mondatok mindig megtalálják azt az egy visszatérő témát: a kudarcot.

Feladást. Vereséget. És az Árnyék és az Író ordibáltak egymással, verekedtek, a vesztes ivott és sírt, a győztes önismeretre ment, fejlődött, és csak egymást bámulták a fürdőszoba tükrében: a szurtos és a tökéletes.

Míg egy nap az Író megállt, belenézett örök démona szemébe, és megtört.

– Jól van! Mondd el, hogy mit akarsz! Hallgatlak.

Az Árnyék csak állt ott. Mondani akart valamit, talán a formával vagy a témával kapcsolatban, valamit a kiválóságról, vagy… De nem érdekes. Félbe szakította magát, megköszörülte a torkát, és őszinte szemekkel nézett a gazdájára.

– Segíteni neked – vallotta be, feszélyezett félmosollyal, és egészen elpirult. – Én csak azt akarom, hogy szeresd magad!

És az Író is szörnyű zavarba jött. Lehuppantak a fotelbe, és megbontottak egy-egy sört.

– Sok mindent kell megbeszélnünk – mondták egyszerre.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: